Boldizsár Ildikó: Hamupipőke Facebook-profilja

Forrás: www.hvg.hu

Az agyunk történetekre van huzalozva – a meseterápia pedig éppen erre épít. Boldizsár Ildikó új könyvében világosan bemutatja, hogyan.

Hiánypótló kötettel rukkolt elő tavasszal Boldizsár Ildikó, a meseterápia hazai nagyasszonya. A Hamupipőke Facebook-profilja című könyv az eddigi sűrűbb, így talán nehezebben befogadható, szakmaibb munkák lepárolt, az átlagember számára közérthetőbb, fogyaszthatóbb verziója. A szerzőtől megszokott magas színvonalon, de a korábbiakhoz képest jóval gyakorlatiasabb megközelítéssel, valós eseteken keresztül mutatja be az általa kifejlesztett Metamorphoses Meseterápiás Módszert. A kötet bemutatása előtt viszont érdemes végigvenni, miért is működnek az ember számára annyira a történetek – akár filmként, regényként, meseként tálalva. És miért, illetve hogyan épülhet minderre terápiás, az önismeretet és a cselekvőképességet fejlesztő módszer.

Történetekre vagyunk huzalozva

Az ember történetmesélő lény. Az agyunk úgy van huzalozva, hogy történetekben gondolkodjunk, úgy értjük meg magunkat, a világot, másokat a legegyszerűbben, hogy automatikusan történetekbe rendezzük a benyomásainkat, tapasztalatainkat. Ez a hétköznapokban úgy néz ki, hogy viccesen sztorizgatunk egymásnak, melyik ismerősünk hogy járt, vagy komolyan elmeséljük az életünk egy-egy szakaszát, eseményét. Az élet nagy tanulságait saját vagy másoktól látott történetekkel megtámogatva adjuk át a gyerekeinknek, barátainknak. Emellett történeteket fogyasztunk: olvasunk, manapság töménytelen sok filmet és sorozatot nézünk, közben automatikusan azonosulunk, reflektálunk a szereplőkre, fordulatokra. És ami a legfontosabb: mindezeket ösztönösen össze is vetjük a saját életünkkel.

Ezekkel pedig gyakorlatilag azt csináljuk, amit az elődeink sok-sok generáción keresztül, csak nekik nem képernyőik vagy könyveik, hanem mesemondóik voltak ugyanerre. A népmese ugyanis eredetileg nem gyerekműfaj, csak a 19. századi mesegyűjtők (kezdve a Grimm-fivérekkel) tették azzá, akik nem tudtak mit kezdeni például a mesében megjelenő csodás elemekkel. Minden közösségnek megvoltak a maguk mesemondói, akiknek hatalmas repertoárja volt, és ebből az alkalomnak, a felmerülő témának, az év ciklusának megfelelően válogattak, frissen tartották a közösség tudását a világról és benne az emberről.

A népmese eredeti funkcióját ugyanis nem a szórakozásban kell keresni, hanem a tudás- és tapasztalatátörökítő szerepében. A meseterápia pedig arra épít, hogy ez a funkció a mai korban is hasznosítható, újjáéleszthető az eredeti népmesék segítségével.

„A mesék” nem érnek jó véget

Ez előbbi állítás elsőre elszálltnak hangozhat: milyen tapasztalatról beszélünk, hiszen nincsenek boszorkányok vagy tündérek, az életre meg ritkán igaz, hogy „boldogan éltek, míg meg nem haltak”. Két dolgot viszont érdemes tudni a népmesékről, mielőtt elhamarkodottan ítélünk:

• Nem minden mese ér jó véget, sőt. Ezt a benyomásunkat az táplálhatja, hogy a színes-szagos, csupa illusztrációs mesekönyvek zömmel a tündérmesék közül válogatnak, ráadásul ugyanazokat. Csakhogy ez a boldog befejezés még a tündérmesékben sem garantált minden esetben, és a sikerért a hősnek meg kell dolgoznia. Arról nem is beszélve, hogy nyolc másik mesetípusban (állatmesék, novellamesék, legendamesék, ördögmesék stb.) teljesen bevett, hogy nem egy hős vagy próbálkozás csúf véget ér – ahogy a valóságban.

• Aszerint, hogy a mese milyen problémát és hogyan boncolgat, a kutatók több mint 2400 (!) fajta cselekménytípust különböztetnek meg – ezt a nemzetközi népmese-katalógusban összegezték. A nagy szám mellett az is izgalmas, hogy szinte minden cselekménytípusnak megtalálták minden kultúrában a maga változatát.

Ezt az egyetemességet például azzal magyarázzák, hogy a mesék a maguk erőteljesen szimbolikus nyelvén tényleg az emberi életben előforduló konfliktusokra reflektálnak – amelyek történelmi kortól és kultúrától függetlenül kísérik az emberiséget. Tehát nem vágyképek jelennek meg bennük, hanem a bizonyos élethelyzetekben működő cselekvési mintázatok: jók, amelyeket példaként lehet használni, és rosszak, amelyek viszont segíthetnek felismerni a bennünk dolgozó káros programokat, gondolkodási sémákat.

Szimbólumok kaleidoszkópja

Hogy csak néhány elnagyolt példát említsünk, a mesékben megjelennek jól és rosszul funkcionáló szülők, féltékenység, irigység, igaz és hamis társak, elveszettség az erdőben/életben. Amikor valaki a meseterápiát választja, egy rossz uralkodó figurája segítségével körüljárhatja például azt a kérdést, hogy vajon ő jó ura-e a saját birodalmának, azaz a saját életének; egy segítő állattal vagy szereplővel kapcsolatban megkeresheti magában azokat a jellemvonásokat, tulajdonságokat, amelyek hasonlóan működnek. Mondjuk elgondolkodhat azon, milyen „parázzsal” etesse „belső táltos paripáját”, amely aztán megerősödve bárhová el tudja vinni a hátán.

A meseterápia tehát a mesében megjelenő képekkel és szimbólumokkal dolgozik, a történetre kiélezett érzékenységünkre építve megmozdítja a képzeletünket, az intuíciónkat, fejleszti az önismeretünket.

A jó meseterapeuta dolga, hogy a terápia elején a vázolt élethelyzetre megkeresi a megfelelő történetet, és aztán találó kérdéseket tesz fel. A jól kiválasztott mese kulcsfontosságú, mert a fent már említett azonosulási pontok miatt megmozdítja a psziché fájdalmasan lüktető, betokosodott vagy rég fagyott részeit. Mindehhez a terapeutának rengeteg történetet kell alaposan ismernie, hogy a több százból, ezerből kiválassza azt az egyet, amelyben a szimbólumok és fordulatok pont úgy állnak össze a mese kaleidoszkópjában, ami a legjobban illik a megismert életválságra vagy kérdésre. Így amikor a kliens a történet elemeivel, fordulataival dolgozik, a mese elvezetheti a változáshoz, továbblépéshez, építkezéshez szükséges felismerésekhez.

Hamupipőke Facebook-profilja

Teljesen érthető, hogy a több mint harminc éve mesékkel foglalkozó Boldizsár Ildikó miért egy elsősorban a szakmai alapokat felsorakoztató könyvben ismertette először az általa kidolgozott Metamorphoses Meseterápiás Módszer elméleti hátterét és módszertanát. A Meseterápia című kötetet aztán követték azok a Mesekalauzok (Úton levőknek és Útkeresőknek), amelyek meseelemzései a nagy emberi életfordulókról és életválságokról szóló történeteket vettek sorra.

Nagyon hiányzott viszont egy olyan kézikönyvszerű kötet a sorban, amely azt mutatja be, hogyan dolgozik a módszert kidolgozó szerző az adott mesékkel. A Hamupipőke Facebook-profilja eredetileg külföldi piacra készült, és a koncepció az ott bevett gyakorlatot követi: azaz eseteken keresztül kibontva mutatja be az elvet, és nem fordítva.

Találjon nekem egy mesét!

A Hamupipőke Facebook-profiljában kilenc olyan esetet ismerhetünk meg, amelyek zöme nagyon is ismerős: egy fiatal nő hamis online személyiséget épít, hogy pozitív visszaigazolásokat gyűjtsön; egy látszólag sikeres és tetterős férfi próbál megküzdeni a szüntelen hiányérzetével; egy özvegy nem tud felülkerekedni a gyászán; egy szerelmi háromszög tagjai a döntésképtelenség csapdájában vergődnek…

A könyv egyik legnagyobb erénye az arányok eltalálása. Hitelesen skicceli fel az egyes figurákat (az etikusság érdekében természetesen minden, a könyvben szereplő klienset több valós esetből gyúrtak össze), aztán jó érzékkel emeli ki a terápiás folyamat és a mese szempontjából hangsúlyos pontokat. Érthető és átélhető a terápiás foglalkozás, a felismerések íve.

Már a könyv felépítése is a meseterápia elvét követi: a bevezetésben beléptet a közös munka különleges, a mindennapoktól független terébe; a könyv végi összefoglaló pedig útravalóul is szolgál.

Az egyes esetek tárgyalása során mindig magyarázatot kapunk, miért az adott mesével dolgozott a szerző, és az külön szimpatikus, hogy felmerülő dilemmáiról is beszámol. Az egyes fejezetek végén támpontokat kapunk ahhoz is, hogyan tudunk terapeuta nélkül dolgozni a mesékkel, bár az önreflexió működésbe léphet már a megelőző oldalakon, mikor az olvasó önkéntelenül választ keres magában az esetleírásban felmerülő kérdésekre.

A „vágatlan” mesék ereje

A könyvben megtaláljuk a munka során használt meséket a maguk teljes verziójában. Ezt azért fontos kiemelni, mert az olyan közismert meséknek, mint például a Hamupipőke vagy a Hófehérke, gyakran azzal a változatával találkozunk, amelyet a gyermek-, az aktuális erkölcs- vagy ízlésvédő kezek meghúztak, átírtak – általában a rázós részeket vágják ki.

Csakhogy ezekben a történetekben minden elemnek megvan a maga helye és értelme a rendszerben, nem dísznek maradt ott az évszázadok során. A történetek gyökerei ugyanis nagyon régre nyúlnak vissza, a Hamupipőke első nyomait például már az ókori Egyiptomban megtalálták. Ahogy már volt szó erről, a népmesék szájhagyomány útján öröklődtek, és a közösség pedig simán kiszavazta, amit hiteltelennek érzett azokban, így álltak össze a történetek kerek egésszé. Egyszerűen nem maradt fenn olyan motívum, fordulat, amelyről generációk során úgy gondolták, hogy nem tükrözi a tapasztalataikat.

A vágatlan verziókkal végzett nehéz munka viszont meg is hálálja magát. Egészen szívszorító például azzal szembesülni a kötetben, hogyan válik sorsfordító mesévé az önbizalomhiánnyal küzdő nő számára a Grimm-testvérek gyűjtötte Hamupipőke-történet. Itt a terápiás folyamatban kihagyhatatlan az a momentum, hogy a mostohanővérek megcsonkítják magukat, hogy beleférjen a lábuk az aranycipőbe – ahogy megcsonkítja magát, lefarag magából megannyi ember, hogy megfeleljen mások elvárásainak és elképzeléseinek.

Ahogy a mesék, úgy a Hamupipőke Facebook-profilja kilenc esetének bemutatása is afelé mutat, hogy cselekvőképesek vagyunk. Hogy nincs olyan élethelyzet, amelyben ne tudnánk fejlődni, javítani, fordítani a sorsunkon. Ez pedig egyszerre reménykeltő és józan kihívással szembesítő gondolat.