Elif Batuman: A félkegyelmű

Forrás: olvassbele.com

Selin elsőévesként találkozik először az e-maillel. A kezdő orosz szemináriumon meg­is­mer­kedik egy magyar matematikus­hall­gatóv­al, és minél több levelet vált vele, annál jobban belehabarodik. Plátói érzései még arra is ráveszik, hogy a nyári szünetben Ivan után utazzon Magyarországra, és egy kis Heves megyei faluban angolt tanítson a helyi gyerekeknek. Selin a magyar vidéken egy ki­tö­mött menyét szobatársa lesz, megismerkedik a Mátra Múzeum mamut­jával, és egy életre meg­jegyzi, hogy tejföllel minden étel finomabb. Fanyar humorú történet arról, hogyan teremthet a leírt és a kimondott szó különböző valóságokat.

Egy piros busz robogott felénk balról, egy kék busz pedig jobbról. – Választhatunk – mondta Margit. – Vagy a piros busztól nyiffanunk ki, vagy a kéktől. – Áthajtottunk a vasúti síneken, majd néhány percig velük párhuzamosan haladtunk, hogy aztán egy kis, rózsaszín háznál álljunk meg, amely az állomással szemben állt. Margit azt mondta, a következő hetet egy Rózsa nevű lánnyal fogom ott tölteni, aki egyidős velem és angoltanárnak tanul. Azt mondta, nem marad sokáig, mert Rózsa nem kedveli őt.
Rózsa a nagynénjével, Pirivel jött az ajtóhoz. Piri házában fogunk lakni, ami nagyobb, mint Rózsa szüleié. Rózsa és Piri kis termetűek voltak, a bőrük világos, a hajuk pedig fekete, bár Rózsa magasabb és vékonyabb volt. Piri sárga melegítőt viselt; Rózsa türkizkék kockás inget és türkizkék tréningnadrágot. Rózsa csendes volt és kimért. Piri, egy zongorahangoló, aki folyékonyan beszélt eszperantóul, megsimogatta a hajamat, és rejtélyes buzdításokat hallatott. – Saluton! – mondta. – Bonvenon!
Margit rögtön elment. Rózsa megmutatta a szobámat. Felvittük a bőröndömet. Majd csendben ültünk. Mivel nem láttam mosógépet a fürdőszobában, megkérdeztem, hogy kimoshatom-e a ruháimat. Kiderült, hogy tönkrement a mosógép. Rózsa saját maga mosta ki a ruháimat a kádban, és minden egyes darabot, még az alsóneműt is, végigdörzsölt egy pici kefével.
– Ez meg mi? – A magasba tartott egy csöpögő fehér pólót – óriásinak tűnt a kezében, mint valami zászló –, és egy sárga foltra mutatott. – Ott, a hónaljnál.
– Hát, gondolom, a dezodortól van – mondtam.
– Nem tetszik ez nekem – mondta sötéten. – Egyáltalán nem tetszik.
Ismételten felajánlottam, hogy majd én kimosom a ruháimat, de azt mondta, hogy mivel hozzá vagyok szokva a géphez, úgysem menne.
A nedves ruhákat egy műanyag kosárba pakoltuk, majd a szabadba vittük, és elkezdtük kiteregetni őket egy ruhaszárító kötélre, ami két fa között lógott. Miután kicsipeszeltem két vizes, zászlószerű pólót, reccsenés hallatszott, az egyik fa kettéhasadt, és a kötél leesett.
Összeszedtük a nedves ruhákat, és bementünk Emese hálószobájába – Emese Piri lánya volt, és egy boltban dolgozott. Horgászdamil futott végig a falon, arra akasztották a posztereket. Az egyik poszter Beethoven portréja volt, amit egy habkartonra erősítettek.
– Szerintem jó kis meglepetés lesz Emesének, ha megtalálja a ruháidat a falon – mondta Rózsa. Felmászott az ágyra és felcsíptette a farmersortomat.
– Nem akaszthatnánk ki a ruhákat az én szobámban? – kérdeztem.
– Miért? Félsz Emesétől? – Fürkészve nézte az arcomat, mintha a félelem jeleit kutatná.
– Mi? Még sosem találkoztam Emesével.
– Tudod, nem kell félned tőle – mondta. Az arca olyan közel volt az enyémhez, hogy nem láthatta egyszerre mindkét szemem, és egyikről a másikra nézett.
– Oké, de nem akarom, hogy tiszta víz legyen az ágya.
Válaszul Rózsa kicsipeszelte az egyik bugyimat Beethoven mellé.
Visszamentünk a fürdőbe, hogy megtöröljük a kezünket. A törölközőtartó egy porfelhő kíséretében letörött. A falról leválasztva egy prehistorikus csontra emlékeztetett.
Piri darabjaiban hozott elő egy fehér műanyag asztalt, és azt mondta, nekünk kell összeraknunk; akkor vacsorázhatunk majd az udvaron. Rózsával szétszedtük a lábakat, és a helyükre tekertük őket, de amikor felállítottuk az asztalt, a lábak megbicsaklottak és összedőltek. Piri vidáman kihozott egy tekercs szigetelőszalagot. Egyenesbe ragasztottuk a lábakat. Abban a percben, hogy sikerült felállítanunk az asztalt, megdördült az ég, és úgy elkezdett zuhogni, mintha egy óriási, felborított vödörből zúdult volna alá. Nem vacsoráztunk az udvaron.

* * *

Rózsával a mustárszínű nappaliban ültünk, ahol négy hihetetlenül hangos óra más-más időt mutatott. Csattanó hangok hallatszottak a konyhából.
– Piri főz – mondta Rózsa jelentőségteljes hangon.
– Segítsünk neki?
– Nem. Piri nem tud főzni. És gyógyszert tesz az ételbe.
– Gyógyszert?
Rózsa felcsapta a szótárát. – Hashajtót – mondta. – Hashajtót tesz az ételbe.
– Miért?
Megint belenézett a szótárba. – Mert azt hiszi, hogy mindenkinek székrekedése van.

* * *

Az étkezőasztalon minden teríték mellett egy szögletes papírszalvéta hevert. Amikor kibontottam az enyémet és az ölembe tettem, Piri felugrott, felkapta a szalvétát és kiszaladt a konyhába.
– Miért csináltad ezt? – kérdezte Rózsa. – Miért csináltad ezt a szalvétával?
– Nem tudom. Amerikában az emberek az ölükbe teszik a szalvétát.
– Miért? Az amerikaiak örökké leeszik magukat, mint a kisbabák?
Elméláztam. – Gondolom, igen.
Piri egy nagy, kockás posztóval tért vissza, valószínűleg egy abrosz volt, amit széles mozdulattal nyújtott át nekem. – Azt mondja, ez jobban megóvja a ruhádat, mint az a pici szalvéta – magyarázta Rózsa. Próbáltam visszautasítani, de Piri túlságosan is izgatott lett az abrosz miatt.