Forrás: kultura.hu
Egy esős éjszakán a huszonéves Dorka balesetet szenved, és öntudatlan állapotban kórházba kerül. A szerencsétlenség négy ember életét változtatja meg – ők Kiss Tibor Beláthatatlan táj című regényének elbeszélői. Mindnyájan megpróbálják valahogy mederbe vágni az életüket, célt keresnek a létüknek, de erre nincs sok esélyük ebben a kiüresedett és érték nélküli világban: a tájban, amit nem látunk be.
Az elején nem igazán enged magához közel ez a szöveg, frusztráló és nyomasztó olvasni. Azt ugyan már elég hamar érzékeljük, hogy a történet több szereplő monológjából, mozaikszerűen fog összeállni, de a jelenetek villanásszerű felbukkanása, a töredékesség, és az, hogy az első néhány fejezetben még nem világos, pontosan hány szereplővel is van dolgunk, meglehetősen megnehezíti a befogadást. Ám első két köteténél már megtanultuk, hogy Kiss Tibor Noé zseniálisan képes adagolni a sztorimorzsákat. Ezért egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy teljesen hatása alá kerültünk ennek a történetnek is. A szöveg nem enged, és bármennyire is depresszív, kilátástalan az általa teremtett atmoszféra, hamarosan „beleveszünk” ebbe a tájba.
Az olvasó frusztráltságát a táj beláthatatlansága okozza. Nem ismerjük a szereplők közötti kapcsolatokat, és sötét folt számunkra a környezet is. Nem vagyunk mindentudók, nem vagyunk képesek felülről tekinteni a történetre: mindig csak egy pici részletére látunk rá. Egy ezt érzékeltető idézet: „A huzalok között ismeretlen kapcsolatok, kibogozhatatlan összeköttetések, nem tudom, hová vezetnek és mitől aktiválódnak az idegnyalábok. Össze vagyunk drótozva, de nem tudjuk, hogyan.” A kisregényben egy autóbaleset következtében négy emberi sors gubancolódik egymásba szétválaszthatatlanul. A köztük lévő kapcsolódásokra csak a mű végén derül fény.
Dorka, a baleset elszenvedője kómában fekszik, és senki sem tudja megmondani, hogy valaha felébred-e. Az agyában azonban tovább pereg a film, elméjéből mantraszerűen, töredékesen, szaggatottan bugyognak fel a gondolatok. A versszerűen megjelenő, széthulló, majd újból összeálló sorok drámaian hatnak, álomszerű lebegést idézve elő az olvasóban.
Dorka apja melankolikus, elvált történelemtanár, aki letargikusan konstatálja, hogy már túl van élete javán. A baleset rákényszeríti, hogy szembenézzen a saját és a lánya múltjával. Közben pedig váratlanul esélyt kap egy furcsa szerelemre.
A másik két hang egy húszas éveiben járó testvérpáré, akik korán árván maradtak. A csendes, magába forduló és erősen vallásos nővér mint egyfajta anyapótlék gondoskodik célok nélkül élő öccséről, aki egy banda tagjaként előszeretettel vesz részt mindenféle illegális kalandokban, és a lehető legértelmetlenebb pótcselekvésekkel igyekszik kitölteni rengeteg szabadidejét.
A négy elbeszélői hang szépen elkülönül egymástól, egy idő után jól lekövethetővé válnak. A balhés kamaszfiú szlengje ugyan kissé erőltetetten, mesterkélten hat, és Dorka lírai monológjai olykor veszítenek a lendületükből, összességében azonban Kiss Tibor Noénak sikerült eltalálnia a hősökhöz passzoló hangokat. Az elbeszélésekből lassanként kirajzolódik a négy szereplő sajátos karaktere.
Egy ponton fény derül arra, hogy e négy karakter által kirajzolt kapcsolati háló mennyire komplex és drámai. A regényt mégsem amiatt olvassuk, hogy kiderüljön, miként fonódik egybe a különböző háttérrel rendelkező emberek élete. (Habár kriminek se utolsó ez a mű.) Nagyjából onnantól kezdve veszünk bele, amikor megértjük, hogy a négy karakterben, legyenek bármennyire is eltérő személyiségek, van valami közös. Mindannyian a magánnyal, a talajnélküliséggel és a kommunikációképtelenséggel küzdenek. Egyikük sem látja, hogy merrefelé halad(hat)na az élete, vagy hogy mi a létezése célja. Vagy hogy lehet-e szabadulni azoktól a béklyóktól és függőségektől, amelyeket az életünk során magunkra pakoltunk. Sőt: meg sem tudják fogalmazni, mit várnak az életüktől.
Kiss Tibor Noé nagyszerűen érzékelteti a húszas generáció kiüresedettségét: a cél nélkül kallódó fiatalok egy értékvesztett világban, sikertelenül próbálnak fogódzókat találni. Kezükben folyamatosan ott van a telefon; görcsösen nézik, hogy épp ki milyen képet osztott meg, vagy hogy az aktuális képükre hány lájk érkezett, miközben remegve várják a Messenger pittyegését. De nemcsak a nettől nem tudnak szabadulni. Egyiküket a drog, másikukat a pánikbetegség és a feldolgozatlan gyász tartja fogva, és közben érzik, hogy az életüket kitöltő tevékenységek csak pótlékai valaminek, amit ők maguk sem tudnak megfogni. A testvérpár lány tagja, Zsófi az, akiben leginkább benne van a küzdeni akarás, aki megpróbál kitörni a posványból. Nagyon érzékiek azok a részek, amelyekben az ő belső harcai válnak láthatóvá.
E talajvesztett, érték nélküli létezést kiegyensúlyozhatná a történelemtanár példája, aki afféle vezérfonalat biztosíthatna a fiatalabb generáció számára. Ám elég hamar világossá válik, hogy az ő élete is éppolyan kiüresedett és labilis, mint a húszas éveiben járó kamaszoké. Válás után levő, a szakmájában kihívást nem találó, az életének felét már leélt férfi éppúgy nem találja a kapaszkodókat, mint azok, akik most érték el a felnőttélet küszöbét. Folyamatosan maga előtt görgeti az élete alatt felhalmozott traumákat, amelyek feldolgozása még várat magára. Aggódik Dorka felépüléséért, és a rémület egy fiatal lány karjaiba sodorja. Ám ez a szerelem csupán pótlék, amitől vigaszt, támaszt remél.
A fejezetek egyes oldalaira néha „ötödik hangként” működő, váratlan szókapcsolatok kúsznak be. Ezek zavart keltenek az olvasóban, és felerősítik az egyensúly nélküli, kiüresedett, ingadozó lét érzetét.
Bámulatos, hogy a szerző milyen mesterien kezeli a történet vázát. Bravúrosan szövi a négy karakter sorsát. Habár olykor-olykor csöpögtet néhány információt, a legvégsőkig késlekedik elárulni, hogy a baleset miként kapcsolja össze alakjainak életét.
Kiss Tibor Noé Beláthatatlan tája ráébreszt arra, hogy ez a történet nem puszta fikció: elég pontosan lemodellezi a jelenünket. Olyan világban élünk, ahol alig találjuk a kapaszkodókat, és folyamatosan meg kell küzdenünk azért, hogy láthatóvá váljanak a valódi értékek, mert nagyon könnyű kisodródni, és elveszteni a talajt a lábunk alól. Ez a történet ráébreszt arra, hogy mennyire könnyű belecsúszni a nihilbe, ami a Beláthatatlan táj szereplőinek életét jellemzi.
Anna egy átlagos, 9 éves kislány. Olyannyira átlagos, hogy szinte semmilyennek érzi magát, főleg nővérei mellett, akik mindketten több hobbit űznek, mindig hangosak, cserfesek, társaságban érzik igazán jól magukat. Ezzel szemben Annában minden introvertált gyerek magára ismerhet: szeret egyedül lenni a saját világában, olvasni, rajzolni, fantáziálni, rácsodálkozni a világra, egységességet érezni a természettel.
7 éves kortól ajánlott