Könyvbemutató: Pokoljárás a Don-kanyarnál és az Erdős Kárpátoknál

A Bikmakk Kulturális Egyesület szervezésében Györbiró István Pokoljárás a Don-kanyarnál és az Erdős Kárpátoknál című könyvének bemutatójára kerül sor könyvtárunk Gábor Áron termében 2013. október 15-én, kedden 17 órától. A könyvet Kiss Jenő, a könyvtár nyugalmazott igazgatója és Dr. Tapodi Zsuzsa, a csíkszeredai Sapientia EMTE docense méltatja. A könyvből Nemes Levente előadóművész olvas fel, csellón játszik Tóth-Györbiró Apor.

Györbiró István (1919-2011), sokak szeretett biológiatanára, Sepsiszentgyörgy díszpolgára huszonévesen megjárta a Don-kanyar poklát. Hagyatékából előkerült emlékirata nagy megjelenítő erővel idézi fel a honvédek testi és lelki szenvedéseit, erkölcsi dilemmáit.

A Bikmakk Egyesület támogatásával a sepsiszentgyörgyi T3 Kiadó gondozásában megjelent kötetet a szerző születésnapján mutatják be.

Az alábbi részlet is példázza: olyan történelmi forrásként is tanulságos, megrázó emberi dokumentum látott most napvilágot, amely az olvasókat a nemzeti kataklizmák okainak végiggondolására és az áldozatok előtti tiszteletteljes főhajtásra készteti.

Pajtás

Az út szélén, s attól kissé beljebb elhagyott csont-bőr lovak kínzó éhségükben harapják a fagyott havat. Ezek már a magukét megtették. Részük volt diadalmas előretörésből, kínos visszavonulásból. Ágyút húztak, géppuskát húztak, lőszert szállítottak, élelmet a vonalba, sebesültet a vonalból. Agyongyötört, éhes, szomjas katonalovak. Az egyik megpróbálja félrekaparni a fagyott hóréteget, hogy valami aszott gazt a szájába vehessen, de reménytelen a helyzet. Vastag a hó és a felső réteg jéggé van taposva. Kétségbeesetten elnyeríti magát, s emelt fejjel, nyújtott nyakkal belebámul a lenyugvásra készülő vörös napba. Orrcimpái megremegnek, fogait mutogatja, mintha bele akarna harapni abba a vörös valamibe, majd párát fúj rá s keservesen megrázza a fejét. Kezemben egy darab kenyérrel megközelítem:

- Nesze, pajtás, egyél!

A ló csak bámulja a napot, majd felém fordul lassan, mélán, hosszan rám néz, lehajol, megszagolja a köpenyem ujját, zúzmarás orrával megérinti a kezem, a kenyér után nyúl és rágja. Megveregetem a nyakát. Csontos, hideg fejét a mellemnek nyomja.

- Mi baj, Pajtás?

Ki tudhat belelátni ebbe a két nagy fekete szembe?

- Menjünk haza, Pajtás? Na, gyere!

Megindulok, s hallom, lép utánam a ló. Estére felérünk a tetőre. Hányadik tetőre? Ki tudja, hányadik tetőre. Mögöttem már végtelen a távolság, s előttem elérhetetlen a cél. A tetőn egy kis tanya lapul a hó alatt. Mellette istálló, valami csűrféle, s egy nyitott szájú verem. Bemegyek a verembe. Az egyik sarokból egy aszott cukorrépa és két burgonya kerül elő. Megtakarítom, s odaadom a lónak. A ló rágja. Bemegyek a házba, ahol ég a tűz, s a tűz körül melegedő honvédek beszélgetnek. Beszélgetnek a tegnapi nyomorúságról s a holnapi reménytelenségről.

- Mi az oka ennek a visszavonulásnak?

Az egyikük, talán orvos, saját szempontjából nézi és ítéli meg a helyzetet.

- Vitaminhiány!

Meglep a válasz, de később belátom, hogy valami igazsága lehet az orvosnak is. A táplálkozás eléggé egyoldalú volt, s kétségtelenül felléphetett vitaminhiány, ami az emberek közérzetére, fizikai-biológiai erőnlétére kihatással volt, s az adott pillanatban a látható módon befolyásolhatta az események zajlását. Aztán meg arra is gondoltam, hogy az orvos egy kicsit átvitt értelemben is hivatkozhatott a vitaminhiányra. Szellemi-lelki vitaminhiányokra is gondolhatott. Ilyen lelki vitaminok lettek volna: hogy a katona legyen meggyőződve a harc szükségessége felől, hogy bízzon a fegyvereiben, a saját erkölcsi fölényében. Ha ezek hiányoznak, akkor merő kényszer a tevékenység. A biológiai és lelki vitaminok együttes hiánya már komoly ok lehet.

Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

Sajtóvisszhang:
Véget nem érő gyötrelem