Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem

Forrás: www.kulter.hu

Krusovszky Dénes József Attila-díjas költő immár másodjára látogat el a próza birodalmába. Novelláskötete, A fiúk országa megírása (2014) óta – a kisregény műfaji mezsgyéjén könnyedén átlépve – a nagyregény ígéretföldjére érkezett.

Persze új könyvét, az Akik már nem leszünk sosem című 540 oldalas regényt – a maga különböző korszakokból származó életmetszeteivel – tekinthetjük kisregények és novellák rafinált ötvözetének is, hisz elég nehéz megindokolni, miért tartozhat össze egy 1956-os pogrom, egy 1986-os aktív eutanázia históriája, illetve egy 1986-ban Hajdúvágáson született férfi, Lente Bálint válságidőszakának analízise. Az ugyanis, hogy az említett fiatalember teljesen véletlenül rábukkan egy magnókazettára szülővárosa hajdani tüdőszanatóriumának falai közt, s ez a kazetta épp az ’56-os hajdúvágási (történelmi tényként hajdúnánási) zsidók elleni hajszáról, gyújtogatásról és lincselési kísérletről őriz meg egy tanúvallomást, még nem teszi szükségessé sem a magnófelvétel teljes tartalmának, sem a keletkezési körülményeknek a részletes rögzítését. Mint ahogy nem indokolja mindezt a záró fejezetnek egy véletlen egybeesése sem, az, hogy Lente Bálint apai nagybátyja, Zoltán lehetett az az ápoló, aki a hangfelvételt készítette. Sőt, ez a váratlan egybeesés még zavarba is hozhatja a régi vágású olvasót, hisz az életnek ugyan meghatározó jegye az esetlegesség, regényekben mégis kimódoltnak s így kínosnak érezhetjük.

Eszünkbe juthat Esti Kornél Kosztolányihoz intézett intelme is:

„Össze ne csirizeld holmi bárgyú mesével. Maradjon minden annak, ami egy költőhöz illik: töredéknek.” Ez az intelem talán a könyv implicit szerzőjére is hatott, hisz a fent jelzett történetek eléggé elkülönülnek, s a regényidő sem feltétlenül lineáris jellegű, van, hogy tótágast áll. És hogy még széttartóbb legyen a könyv, mindhárom történetet más tónusú, más retorikájú szöveg közvetíti. A ’86-os narratívát egy klasszikusokon edződött kívülálló elbeszélő adja elő a Dzsinn című (156 oldalas) fejezetben, folytatása pedig a mű elején, a Prológusban olvasható.

Ez a narrátor jól ismeri a Heine-Medin-kór légzésbénultjainak kórházi életét.

Tömören és pontosan jellemzi a mindennapjaikat, és árnyaltan festi le egy igen figyelmes, tapintatos ápolónak a gondozottaival való kapcsolatát. A Prológusban ugyanez az ápoló (egy festményből tudhatjuk, hogy azonos a hajdúvágásival) Iowában él, 1990-ben, s a felesége iránt tanúsít gyöngéd figyelmet. Látszik, hogy meghitt a kapcsolatuk, csak az a baj, a férfi a maga önvédelmével édeskeveset törődik. A Prológus a maga novellányi terjedelmében és váratlan csattanójával így épp az ápoló haláláról kell, hogy beszámoljon: figyelmetlenül vezet, s balesetet szenved. Az elbeszélői tónus, akárcsak a Dzsinn-fejezetben, itt is nyugodt, látszólag szenvtelen, igazából együtt érző, s a külső elbeszélő itt is az ápoló nézőpontjából szól, bár egy tagmondat erejéig áttéved a narráció első személybe: „Úgy szeretném képzelni, hogy boldog volt, amikor gázt adott” (18.).

Az 1956-os forradalmi tüntetés zsidóellenes pogrommá fajulását maga a szemtanú, az Aszalós nevű légzésbénult, vastüdős beteg mondja magnóra 30 év távlatából. Ez a tanúvallomás része ugyan a Dzsinn-fejezetnek, ám szenvedélyességével, szaggatottságával kiválik abból. Elemi erővel törnek fel Aszalós emlékei a gyerekkorról, a gyermekágyas anya haláláról, az apa málenkij robotba hurcolásáról, a nagybácsi dühödt részegségéről s a testvérrel való szimbiotikus kapcsolatról. Aztán beszámol a lelkes tüntetésről, az izgatott cselekvésvágyról, mely elég gyorsan fordul át – és épp a nagybácsi uszítására – garázdaságba, gyújtogatásba, lincselésbe. Aszalós lázas szavaiban, láttató képsoraiban ott érezhetjük a részeg tömeg pusztító indulatát, kárörömét, de a beszélő elkeseredett dühét is, majd kétségbeesését és félelmét. Hisz számára már akkor, a pusztítás sodrában is nyilvánvalónak tűnt: valami jóvátehetetlen történik, aminek meglesz a büntetése. Lebénulását majd ekként fogja fel, bár talál némi mentséget is. 14 éves volt, gyerek, nem tudott semmit, csak az apja hiányát érezte, s a nagybátyjának elhitte, hogy Strasser a bűnös meg a többiek, akik visszajöttek a lágerekből. Hogy miattuk hurcolták el az apját. A lávaömlésre emlékeztető vallomással Aszalós azt remélte, leteheti már az élete terhét. Ám ehhez újra az ápoló segítsége kellett. Az nem vigasztalta, hogy vallomása nyomán az élete egésszé állt össze, s tanúságot tehetett arról, miféle ősbűnökre képes az ember, ha nem érti vagy félreérti a világot, netán hamisan közvetítik számára.

Ezt a „tanulságot” már én foglalom össze saját magamnak, s nem csupán Aszalós életéből.

Úgy vélem, a regény harmadik, legterjedelmesebb (három fejezetet is felölelő) szakaszából, Lente Bálint énelbeszéléséből szintén levonható ilyen következtetés. Ez a szövegrész jóval lazább szerkezetű, részletezőbb és vulgárisabb nyelvű, mint az eddig tárgyaltak. Érezni, hogy narrátora primer valósághűségre törekszik, minden fontos dolgot el akar mondani, amit megélt, ám bizonytalan. 27 éves, még nincs igazi rálátása az életére, ráadásul tapasztalja, hogy megbízhatatlan a tudása. A saját életéről a leginkább. Mert például a múltjáról egyre-másra derül ki, hogy tévesen ítélt, megalapozatlanul döntött, s hogy nem is volt kíváncsi a tényekre. A legszemélyesebb kapcsolataiban mindig elzárkózott a számára fájdalmas, érzelmileg megterhelő tényektől s szerettei elvárásaitól. Ezzel az önvédelmi stratégiával aztán rengeteg fölösleges szenvedést okozott hajdani szeretteinek – elvált anyjának, abortuszon átesett szerelmének és legjobb gyermekkori barátjának, Tubának. Minderre akkor döbben rá, amikor 2013-ban egy esküvői meghívás nyomán elhagyja Pestet, és pár napra ellátogat szülővárosába. Találkozik régi ismerőseivel, egykori szerelmével, és ők szembesítik hajdani árulásaival, érzelmi bezáródásaival: „nem tudtam eldönteni soha, hogy csak megjátszod, vagy tényleg ilyen figyelmetlen vagy” (365.); „irigyellek, hogy becsukott szemmel is tudsz élni” (394.). Mindezt épp egy kapcsolati válság kellős közepén kell meghallania.

Tompa figyelmét ez kiélezi, fogékony lesz olyasmire is, amire máskor nem.

Ezúttal a hajdúvágási hazatérés többszörös időutazás lesz számára.

Saját múltján túl a városa és az ország múltjába is visszaereszkedik valamiféle időcsorgókon. A tüdőgondozóban talált hangkazetta megdöbbenti. Soha nem hallott arról, hogy Vágáson éltek zsidók, és ’56-ban el kellett menekülniük. Érdeklődik, főleg az idősebbektől, mit tudnak róla. Zavar, hümmögés és jó tanács a válasz: ilyesmit jobb nem tudni, el kell felejteni. A város ’56-os emlékműve a maga lebegő, kis híján szárnyra kapó nőalakjával egyenest arra inti: ugyan már, ne foglalkozz földhözragadt dolgokkal, oldódj, lebegj! Tuba kalauzolásával még a lakodalom előtt tájékozódhat a kisváros ügyeiről is. Látja nemzedéke térfoglalási előkészületeit, érzékeli a dühöt, a keserűséget és a cinizmust, amiért a szolgai megalázkodás, a kölcsönös szívességtétel és a simlis ügyeskedés évszázados hagyományaiba kell vidéki osztálytársainak beilleszkedni. A móriczi „rokonok” világába. Végtelenül ismerős neki és korosztálya egészének is a feszültséglevezetés, a tudatkiüresítés inkább évezredes, mint évszázados módja: az ivás, mulatás, kakaskodás, buli, úri muri. Márpedig egy lakodalom vagy egy érettségi találkozó mindig alkalmas erre. Bálint ki is veszi a részét belőle. Ami új számára, az a rombolásnak, a tárgyak elpusztításának a tudatos gyakorlata.

Ez sem engedi elfelejteni a kazettán hallottakat, nem csupán a kollektív amnézián való felháborodása.

Az Akik már nem leszünk sosem három idősíkja s három története a regény zárófejezetében, a Jövevényfolyókban ér össze. „Az idő előbb megtorpant, majd lassan forogni kezdett körülöttünk, […] és mi óvatlanul hagytuk, hadd húzzon le magával örvénylése a múlt mélyébe” (501.). Bálint az apjával való beszélgetését jellemzi így 2017-ben, ami egyébként önmagában is kész csoda (ők ketten beszélgetnek?), hát még ha bekalkuláljuk, hogy Bálint az apját ápolni jött Bécsből Sopronba. Másokkal törődés, ápolás, beszélgetés, meghallgatás – Bálint viselkedése szembetűnő változást mutat a négy évvel ezelőttihez képest.

Érettségről, felelősségvállalásról, felnőtté válásról lenne szó?

S netán az érésnek ahhoz is köze van, hogy egyre nyugatabbra talál hazát? Vagy arról van szó, hogy átértelmezte, megérteni próbálta az életét? Apa és fia a család elhallgatott múltjáról beszélgetnek, az apa testvéréről, akit korábban nem lehetett szóba hozni. Szégyen és bűntudat tapadt hozzá. Lente Zoltánról ekkor tudja meg unokaöccse, hogy ápoló volt Vágáson, a gyógyintézetben, és vastüdősöket gondozott. 1986-ban tűnt el, s eltűnését kapcsolatba hozták egy beteg halálával. Az elbeszélő Lente Bálintot nemcsak azért izgatják ezek a hírek, mert feltételezi, hogy Zoltán készítette Aszalóssal azt a bizonyos hangfelvételt, hanem azért is, mert személyes múltjában eddig csak egyetlenegy férfiminta létezett, az apáé. Márpedig annak érzelmi restsége és a tényektől való elzárkózása Bálint számára zsákutcának tűnt. Mellé most odaállíthatott egy másik végletet, a tiszta altruizmust, amely másokra figyelve megfeledkezik a maga önvédelméről is.

Más kérdés, hogy ezt akkor meg kellett alkotnia, el kellett képzelnie a csekélyke adatra támaszkodva.

S ez valószínűleg írással történt, erre egyébként elég határozott utalások is vannak a zárófejezetben. Igen, valószínűleg tőle, az énelbeszélőtől származik a Dzsinn-narratíva is, a „regény a regényben”, még akkor is, ha retorikájában eltéréseket mutat a két szöveg. De vajon nem ábrázolható-e egyértelműbben s letisztultabban az, aminek már tudjuk a végeredményét, a részleteit pedig kitalálhatjuk? Mennyivel határozottabban lehet megrajzolni a félig fiktív figurák kontúrjait, mint ahogy az élő, valóságos szereplőkét! S ami a legfontosabb, a kész, lezárt élettörténetek alapján értelemmel, jelentéssel lehet felruházni az ilyen alakokat, s könnyebb viszonyulni hozzájuk: hasonulni és elkülönbözni. Ennek révén pedig megvizsgálhatók a saját életlehetőségek és identitások: megvalósult, megvalósítható vagy elvesztegetett énjeink. Melyekről a narrátor azt állítja az utolsó előtti bekezdésben, hogy „[a]kik már nem leszünk sosem, épp annyira mi vagyunk, mint akiknek hisszük magunkat.” (539.)

Krusovszky nem csupán izgalmas, jól átélhető, és napjaink aktuális gondjaiban eligazodni, tájékozódni segítő regényt írt, de ismeret és élet, ismeret és alkotás, ismeret és történelem kérdéseibe is beavatott.

Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem, Magvető, Budapest, 2018.