Bod Péter Megyei KönyvtárKovászna Megye

Marcel Beyer: Kaltenburg

Forrás: revizoronline.com

„Ami mélyen megbántott, ami alapjában rendítette meg a hitemet, első ránézésre apró hibának, merő felületességnek tűnhet, sietséggel vagy az emlékek összemosódásával is magyarázható.” VÁNDOR JUDIT RECENZIÓJA.

Nem lehet elvonatkoztatni a recepció körülményeitől. Karanténban olvasni elveszett illúziókról, Drezda bombázásáról, az égből aláhulló szenes madártetemekről, félelemről és agresszióról, eltagadott másfél évről… a lelkiismeret elhallgattatásáról… azt kívánom magunknak, merjünk majd emlékezni.

Marcel Beyer Kaltenburgja akkor sem Konrad Lorenz életregénye, ha az ismeretlen neveket rögtön azonosítjuk Konrad Lorenzcel (az iniciálék inverze is jelzi, van közös pont: K. L. és L. K.), s a kötetben felbukkanó dokumentumfilmes Knut Sieverdingnek és a performansz-művész Martin Spenglernek is megvan a valós megfelelője, Joseph Beuys és Heinz Sielmann.

Amúgy a híres zoológus professzor, Ludwig Kaltenburg alakja a cím és a felvezetés ellenére jó ideig nem kerül a középpontba. Egy meglett férfi, Hermann Funk idézi fel emlékeit egy tolmácsnő kérdéseire válaszolva, tudományos aprólékossággal egyfelől, elnagyolt vázlatolással másfelől. Életrajz helyett sokkal inkább szól a regény az emlékezés folyamatáról, arról, ahogy a nyugatról érkező tolmácsnő kérdései nyomán a felvillanó képek egymáshoz illesztődnek, míg azután, a regény harmadik harmada táján feltisztulni látszik a helyzet. Kiderül, miért is íródott a könyv, milyen komoly gyászmunkát végzett a narrátor, Kaltenburg életének egyik tanúja, Hermann Funk ornitológus, aki saját családi múltjának felidézése során komótosan jut el a felismerésig: élete főszereplője becsapta. Csalódnia kellett abban az emberben, akinek szinte a legtöbbet köszönhette, aki a szívében elfoglalta az apja helyét. Olvasóként tanúi lehetünk, hogyan jön rá valaki felvillanó emlékképek rendezése során, hogy irgalmatlanul becsapták, visszaéltek a szeretetével.

Megtudjuk ugyan, milyen az, amikor csókák, hörcsögök, hollók veszik birtokba egy tudós házát, az állatok, akár az emlékben még élő, mozgó, megfigyelt és megfigyelő madarak, akár a polcokon kitömve várakozók vagy a kitömésre várakozók (és egyik ijesztőbb, mint a másik, nem Lorenz lúdjai jutnak az eszembe, hanem Hitchcock madarai) elevenítik fel az emberekről szóló emlékeket.

Az emlékképek, mint filmekben a flashback, többsíkú narrációban fogalmazódnak meg, az emlékező idős Funk részben saját gyermekkorát idézi fel – azt az éjszakát is, amikor Drezdát porig lebombázták, amikor szenes madártetemek potyogtak az égből az akkor elárvult kisfiú vállára, amikor az állatkertből kiszabadult csimpánzok, orangutánok és rézuszmajmok a megzavarodott embereket utánozva bámulták a holttesteket; azután következik magára eszmélése, szakmai életének kezdete, és ezzel szoros összefüggésben az apapótlék, tudós mentor és bálvány Kaltenburg karriertörténete.

Hermann gyerek- és fiatalkoráról töredékesek az emlékképek, annál részletesebben szól mentora és az állatok közötti interakciókról. Beyer az emlékezés nehezen megfogható, csalóka és bizonytalan természetét mutatja be az olvasónak.

A regény egyszerre számol be az érzelmi eltávolodásról, a bálvány ledőléséről és az emlékezés folyamatáról. Beyer lassan, kényelmesen juttatja el az olvasót oda, hogy a hiányzó szakaszról, a hiány felismeréséről, a hiány okának felismeréséről beszéljen, az odavezető út egy etológus professzor tudós életéről tudós elkötelezettségéről szól, eleinte csak az állatok, madarak, csókák megfigyelésén keresztül, hogy majd kiderüljön: Kaltenburg az emberi viselkedést is figyeli. Hitchcocki feszültség és a Napok romjai szikár elbeszélésmódjának elegye során bontakozik ki a nyomasztó sejtelem, a sejtelem eltagadása, az irtózás és elfogadás, majd a felismerés.

A pontos történetet nem tudjuk meg, mert a narrátor-emlékező, Hermann Funk se ismeri. Kisgyerekként került kapcsolatba Kaltenburggal Posenban (Poznan) az 1930-as években, ott élt a kis Hermann botanikus apjával és az anyjával, meg Marie-val, a nevelőnővel. A professzor egy ideig az apa barátja volt, míg „legkésőbb 1943, ha ugyan nem 1944” tavaszától nem ejtették ki családjában többet Kaltenburg nevét. 1945-ben a család Drezdába menekül, a szülők meghalnak a bombázásban, Hermann nevelőszülőkhöz kerül, majd bekerül Kaltenburg újonnan alapított intézetébe. A régi családi barát a szárnyai alá veszi, csak annyit kér, hogy a poseni évekről ne beszéljen a fiatalember senkinek. A kérés ugyan furcsa, de Hermann tudomásul veszi, példaképét meg nem kérdőjelezi, egészen addig, amíg egy kívülálló (a tolmácsnő, mindig ezek a közvetítők!) rá nem döbbenti arra, mennyire fontos az, ami eleinte semmiségnek tűnt: Ludwig Kaltenburg simán kitörölt másfél évet a hivatalos életrajzából, abból az időből, amikor a gyerek Funk megismerkedett vele. Ami először csak furcsa személyes apróság, az később, a történet vége felé súlyossá és lényegessé válik, túlmutat a személyességen. Súlyosabb oka van a hallgatásnak: Kaltenburg náci volt. Embereket „figyelt meg”. S jönnek a kérdések: az állati agresszióval kapcsolatos felfedezései az emberekre is érvényesek? Nem tudhatjuk meg, pontosan mit művelt, csak sejtéseink lehetnek: „Az emberrel foglalkozó korai munkái poseni időszakában keletkeztek”. A hadikórházban végzett tevékenysége mindmáig feltáratlan maradt – egy helyütt Funk anyja csak annyit mond, hogy zoológus létére Kaltenburg „háborodott emberekkel foglalkozik”, s a szerző is nyitva hagyja a kérdést, hogy Kaltenburg részt vett-e emberkísérletekben.

A regény nem a Konrad Lorenz-kutatóknak szól, inkább azoknak, akik szeretik, ha beszippantja és halkan sodorja őket egy szép és érdekes szöveg, amelyik nem szokványos szemszögből világít rá az ember, az állatok, a természet és az épített környezet kapcsolataira. Azok olvassák, akik elfogadják, hogy csendes szemlélői a történéseknek. „Mert a kísérő nem győz csodálkozni azokon a jelenségeken, amelyeket a szóban forgó világ adottságai között maguktól értetődőkként kell elfogadni, kérdéseket tesz fel, ahelyett, hogy csöndben lenne, beszélgetést próbál kezdeményezni, ahol csak szemlélődnie kellene.”

És végül, de egyáltalán nem utolsósorban, köszönet a fordítónak, Győri Lászlónak a mesteri munkáért.

Mi történik?

A hét könyve

A hét gyerekkönyve