Bod Péter Megyei KönyvtárKovászna Megye

Tóth Krisztina: Akvárium

Forrás: litera.hu

Vera átszellemülten mosolygott, a szeme alatt keskeny csík támadt, ragyogott a felrepedt a bőr. Te állat, te mocsok, te redves szemétláda, jöttek belül fokozatosan a szavak, de nem mondta ki őket. - Ez a nyomasztó és szűk, de egyben átlátszó világ maga az akvárium. Tóth Krisztina új, Könyvhétre megjelenő regényéből ajánlunk most egy részletet.


A Verát szőke hajjal ábrázoló műtermi kép másolatát Edit néni a konyhában a kredenc üvege mögé csúsztatta, hogy ne fröcsköljön rá semmi, közvetlenül Jóska bácsi húsz évvel ezelőtti, összetöredezett fényképe mellé, amitől Vera is úgy érezhette magát, mintha már ő is meghalt volna, pedig csak elköltözött. Mondta is mindig a néninek, hogy tegye már el onnan, rakja át legalább a másik oldalra, mert ez így teljesen olyan, mint a sírköveken az elhunyt meg a neje fotója. Edit nénivel nem lehetett, pontosabban nem volt érdemes vitatkozni. Ilyenkor mindig ugyanazt válaszolta keserű nyomatékkal:
– Te csak ne beszéljél.

Vera péntek délutánonként átvette tőle a legfrissebb, légipostával érkezett levelet, aztán letelepedett a konyhában és megvárta, amíg Edu megfürdik. Ez alatt az idő alatt újra és újra átfutotta, mit írt neki Tóni, aztán eltette a borítékot, nehogy elázzon.
Felnyitás előtt mindig megnézte a ragasztást, és időnként az a gyanúja támadt, hogy Edit néni felbontogatja a küldeményeket. Csakis ő lehetett, Eduról igazán nehéz lett volna ilyesmit elképzelni. Abban biztos volt, hogy a Tóni által a boríték hajtókájára firkantott ceruzavonás két oldalának illeszkednie kellene. Ezt a biztonsági vonalkázást Tóni vezette be, és az első hónapokban a csík két fele szépen találkozott is minden küldeményen. Az utóbbi időben azonban a két rész nem volt mindig egyvonalban. Vera nem szólt egy szót sem, csak fürkészte a nénit gyanakodva. Soha nem volt egy átkozott zug ebben a lakásban, ami az övé lett volna, most meg még a leveleit is felnyitogatja – gondolta.

Amikor odabent elkészültek, kicipelte a lavórt a szobából, kiöntötte a vizet, a fazekat pedig visszavitte hátra, a folyosó végére. Ez régebben Jóska bácsi feladata volt, de ő vette át: legalább volt ürügy, hogy péntekenként feljöjjön. Ilyenkor télen nem volt könnyű elkéredzkednie a munkából, de később nem érkezhetett, mert a néni ragaszkodott hozzá, hogy a fürdést és a házimunkát a sötét beállta előtt befejezzék. Edu csapzottan, már fürdőköpenyben pihegett odabent az ágy szélén, Vera pedig újra átfutotta a levelet a konyhában. Négykor már olyan sötét volt, hogy villanyt kellett gyújtani: ebben legalább engedett a néni, régen még ezt se hagyta volna.

Vera elszokott már a szűk, túlzsúfolt tértől. Amióta nem lakott itt, többször is lefejelte az asztal fölé belógatott alumínium tányérlámpát. A himbálódzó folt most is ide-oda mozgott a levélen, mintha egy lassuló árnyék ingatta volna a fejét, a sorokból áradó hívásra, hogy nem-nem, nem-nem. Piroska Tóni minden egyes mondata csábítás volt. Leírta, hogy kétszobás lakást bérel, hogy színes tévéje van, hogy a Varga találmányát nemsokára bejegyzik, és akkor neki is lesz pénze bőven. Annyi biztosan, amennyiből egy családot tisztességgel el tud majd tartani. Vagyis Verát, mert ő már mindig csak a Verával közös jövőn gondolkodik.

Vera próbálta elképzelni, hogy milyen lehet az a kéz, amelyik ezt a levelet írta. Emlékezni nem emlékezhetett rá, úgyhogy inkább elgondolta olyannak, amilyenre emlékezni szeretne: nagynak, szélesnek, melegnek.

A találmányról az utóbbi két év leveleiben már többször esett szó, de Tóni mindig csak annyit írt nagy titokzatosan, hogy még nem árulhat el részleteket. Most, hogy az ötlet már le volt védetve, és a szerkezet minden elemét kidolgozták, végre felfedte, hogy e találmány egy biztonsági övvel kapcsolatos alkatrész, amivel szabályozni lehet a heveder hosszúságát.

A heveder hosszúságát? Vera elég csalódott volt. Valami sokkal nagyobb, izgalmasabb találmányról álmodozott, legalább olyan méretűről, mint egy holdrakéta, vagy legalábbis egy személyautó, és legalább olyan horderejűről, mint a kocsikerék. El nem tudta gondolni, hogy egy olyan apró dologgal, mint ez a fém alkatrész, amiről Tóni a levél végén egy kezdetleges kis rajzot is mellékelt, hogy fog a fiú és az a Varga nevű mérnök nagy pénzeket keresni.

Vargát a Tóni még a kezdeti New York-i hónapokban ismerte meg. Ő beszélte rá arra is, hogy érettségizzen le, azután tanuljon műszerésznek. A férfi nyolc évvel volt idősebb nála. Korosabb tehát annál, hogy pusztán a haverja legyen, fiatalabb viszont annál, hogy a pótapja. Leginkább úgy viszonyult a fiúhoz, mint egy idősebb, tapasztalt testvér, aki igyekszik mindenben egyengetni az öcsi útját, tudván, hogy ez a fiatalabb, mokány fivér némi baráti biztatás és tanácsok fejében komoly hasznára is válhat még az eszével.

A biztonsági övet megakasztó és a hosszúságot szabályozó szerkezet az ő ötlete volt, de a részleteket tényleg Tóni segített végiggondolni. Leslie egy autógyár megbízottjaként dolgozott mérnökként, és elsősorban az ajtókat szigetelő gumik összetételével, keresztmetszetével, tapadásával foglalkozott, és az ajtózárak finommechanikájával. – A kocsiajtó az nem klozettajtó – ismételgette mindig. Fontos szempont volt számára, hogy a hazafuvarozott nő hogyan száll ki az utóból és hogyan csukja be maga mögött az ajtót. Az olyan nő, aki bevágta, nála szóba se jöhetett. És Verát a fénykép alapján pontosan olyan nőnek gondolta, aki tiszta erőből becsapja maga után a kocsiajtót. Meg volt róla győződve, hogy a női arcon a vastag ajak és markáns orr erőszakos jellemre vall, és saját tapasztalatait mindenféle újságban olvasott áltudományos cikkekkel bizonygatta. Tóni nem szeretett vitatkozni vele, főleg, hogy az efféle cikkek jó részét nem is értette egész pontosan, de egyszer azért megemlítette neki, hogy a filmekben többnyire a férfiak nyitják ki a nők előtt a kocsiajtót. Leslie csak annyit felelt, hogy az olyan nőknek, akik megérdemlik, az olyanoknak kinyitják. Ebből kitűnt, hogy a nagyorrú, szőkített nők szerinte nem tartoznak ezek közé.

Tony megmutatott neki néhány levelet, amelyek alapján közelebb járt már a harminchoz, mint a huszonöthöz. Leslie azt tartotta legvisszatetszőbbnek, legaffektáltabbnak, ahogy ez a Vera kis köröket rajzolt a leveleiben a betűk fölé a rövid ékezetek helyett. Infantilis és ostoba dolog volt szerinte, és baljósan ingatta csak a fejét a barátja terveire. Fogalma sem lehetett arról, hogy Vera kizárólag a Tonynak írt levelekben használ ilyen ostoba kis köröcskéket, és hogy először minden levelet megír piszkozatban, mint valami iskolai dolgozatot, és csak a második, tisztázott változatot díszíti fel szépen a pontot helyettesítő idétlen kis karikákkal. Leslie úgy gondolta, hogy Tonynak, mert Piroskáék ifjabb gyerekét akkor már így hívták, amerikai lányt kellene magának választania, vagy esetleg valami ázsiait. Sehogy se tetszett neki ez a lófejű magyar nő. Be is mutatott a barátjának néhány ifjú hölgyet az ismeretségi körből, de Tony a hús-vér nőkkel nehezen boldogult. Ha el is jutottak valahogy az ágyig, néhány ügyetlen mondat és egy még ügyetlenebb mozdulatsor után kimerülten, erejét vesztve rogyott le meztelen testükre, miközben Verára gondolt, az ő egyetlen igazi szerelmére, akivel mindez másképp történhetne.
Vera, aki addigra már kifejezetten undorodott hamar hízásnak indult, fiatalon kopaszodó férjétől, szintén teljes erővel igyekezett felidézni magában azt a rövid diogenészfalvai találkozást, és folyton azt mondogatta magában, hogy ő csak azért van még itt, mert nem telt be a pohár, de szép lassan betelik. Hogy elmehetne ő akárhová, még Amerikába is, csak el kellene határoznia magát.

Ült a kórházi kartonozóban, másolta a neveket, aztán két kis lyukat ütött a cédula felső részére, és annál fogva lefűzte a papírt. A kézzel írt betűk egyike felett se volt apró köröcske, csak sima pont.

Amikor viszont vásárolt magának egy iskolai füzetet, ugyanezzel a ritkán használt, gyermekded írással vezette fel a nevét a címkére és írta rá nagy gonddal, hogy Angolfüzet.
– Meg vagy te húzatva? – kérdezte este fenyegető, halk érdeklődéssel a Lali. Még a kanalat is letette, de a hangja nem kúszott feljebb egyelőre. – De most komolyan, neked elment az eszed? Tényleg angolul akarsz tanulni?! Most, amikor a legnagyobb szükség lenne rád? Május végén nyitunk, te szerencsétlen. Beszarok rajtad, bazdmeg. Mi lett volna, ha nyugodtan megehetem ezt a kurva vacsorát, mi lett volna? Ha legalább nem közben kezdenéd, mi? Nem bírtad volna ki, amíg megeszem? – A végét már meredeken felszökő, aztán elfúló hangon ordította, egészen belevörösödött. Közelebb lépett, és tiszta erőből szájon vágta Verát.

Vera csak nézett rá, nem fakadt sírva, még csak nem is pislogott. Egyszerűen kilépett a testéből. Tudta, hogy valahol, valamikor mindez már megtörtént vele, most pedig csak megismétlődik, és kisebb változtatásokkal újra és újra meg is fog ismétlődni, mint valami ezerszer megálmodott színházi próba. És ő újra hallgat, pedig tudja a szerepét. Egyszerűen nem jut az eszébe semmi, mintha nem lenne nyelve. Az anyanyelve. A nyelve a szájából. Mintha a benti, hirtelen kiszáradó üregből, a szájából eltűnt volna az a hangok formálásához szükséges rugalmas, hosszú húsdarab.
Vagy maga ez a megátalkodott hallgatás lett volna a szerep? Azon gondolkodott, mennyi időbe telne úgy megtanulni angolul, hogy vissza tudjon szólni valakinek. Akár a főnökének is, bárkinek. Egy ilyen szemétládának, mint ez a Lali. Egy ilyen rohadt görénynek. Tudná-e neki azt mondani angolul, hogy a kurva anyád, hogy dögölj meg, hogy tűnj el örökre.

Vera átszellemülten mosolygott, a szeme alatt keskeny csík támadt, ragyogott a felrepedt a bőr. Te állat, te mocsok, te redves szemétláda, jöttek belül fokozatosan a szavak, de nem mondta ki őket.

Szitkozódni az ember csak az anyanyelvén tud, ahogyan imádkozni is.

Akvárium
,,Az ötvenes évek szűk levegője"

Ebben a regényben mindenki árva. A negyvenes évek végén örökbefogadott kislány, a nevelőszülei, a saját gyereke, a férje, az összes rokona és ismerőse: kivétel nélkül mindenki a szeretethiányt tekinti az elfogadott, az egyetlen megélhető állapotnak. Ezek az emberek egy lepusztult, málló vakolatú, főzelékszagú gangon tengetik küzdelmes életüket, karnyújtásnyira a nyomortól, fényévekre a normálisnak gondolt léttől. Mégis, az elfojtott érzelmek és indulatok olykor-olykor feltörnek, és ezek a kitörési pontok sorsfordító pillanatokat eredményeznek. Ez a nyomasztó és szűk, de egyben átlátszó világ maga az akvárium.

Tóth Krisztina kiváló arányérzékkel keveri a naturalizmust, az iróniát és a fekete humort, ,,hétköznapi katarzissal" tisztítja meg múltunknak ezt a nehezen feldolgozható, a kollektív tudattalant erősen befolyásoló szakaszát.

Mi történik?

A hét könyve

A hét gyerekkönyve