Forrás: art7.hu
Trükkök, írói játékok, szemfényvesztő bizonyosságok szövik át a regényt, amely nemcsak az elbeszélői pozíció változásai révén csalja csapdába az olvasót, de a történetek, az egyes cselekményszálak elvarratlanságának köszönhetően is.
„Íme, újabb bizonyítéka annak, mennyire vakok vagyunk, bármilyen figyelmesnek képzeljük is magunkat” (61) – olvashatjuk Ingo Schulze Jóravaló gyilkosok című regényének egyik mellékjelenetében. Az, hogy miről szól ez a bizonyos jelenet, tulajdonképpen nem is olyan fontos kérdés ahhoz képest, hogy mit jelent ez a mondat a regény egészére vetítve. A Jóravaló gyilkosok ugyanis dupla- (vagy inkább tripla)fenekű könyv, amely különös játékot játszik az olvasóval: felépít egy hiátusokkal tarkított, de mégiscsak koherens történetet, hogy aztán a második részben mindent megingasson, s hogy végül egy újabb csavarral a harmadik részben mindkét megismert történetváltozatot alapjaiban kérdőjelezze meg.
Trükkök, írói játékok, szemfényvesztő bizonyosságok szövik át a regényt, amely nemcsak az elbeszélői pozíció változásai révén csalja csapdába az olvasót, de a történetek, az egyes cselekményszálak elvarratlanságának köszönhetően is. S van itt még valami, ami különösen azokat tréfálhatja meg, akik szakavatott, művelt olvasónak tartják magukat: a regény első része, amely egy drezdai antikvárius így-úgy sikeresnek mondható karrierútját mutatja be, az irodalmi címek szakadatlan halmozásával azt az illúziót kelti, hogy itt és most a könyvek, az irodalom, a műveltség prózába öntött himnuszát olvashatjuk. Pedig, ha belesünk az alá a bizonyos dupla vagy tripla fedél alá, láthatjuk, hogy ez a túlhajtott esztétizálás inkább egyfajta fricska, egy újabb csapda, amely félrevezetheti az olvasót. Aki ugyanis nem veszi észre azt a görbe tükröt, amelyet Ingo Schulze az olvasottságával jól eltelt közönség elé tart, az nem fogja észrevenni, hogy ebben a regényben tényleg a történet, ez a foszladozó és többszörösen felülírt történet játssza a főszerepet. Persze ez is lehet csapda – vigyázat! –, ha nem is tanácsos elvesznünk a könyvcímek és irodalmi utalások sűrűjében, történet-központúságának köszönhetően a Jóravaló gyilkosok mégiscsak az olvasásról, a könyvről mint egyedülálló élményről szól.
Körbeértünk tehát: igen nehéz dolga van annak, aki egy egyértelmű és megnyugtató értelmezési keretbe szeretné beszorítani Ingo Schulze regényét. Ez a könyv ugyanis – bár eleinte látszólag egy hagyományos történet képét ölti magára – távol tartja magát a szokványos olvasói stratégiák előhívásától, és egyáltalán nem adja könnyen magát, noha igen olvasmányos és magával ragadóan izgalmas szöveg. Nem adja könnyen magát, hacsak nem olyan olvasó kezébe akad, aki esetleg a Schulze regényében is említett (236.) Italo Calvinóval kel és nyugszik, vagy más okokból tudja vagy feltételezi, hogy egy történet nem feltétlenül az elejétől a végéig tart, és a közbülső részeknek sem adhatunk kritikátlanul hitelt, ha nem tudjuk felfejteni, hogy a regény soraiban ki és miféle szándékkal beszél hozzánk.
A Jóravaló gyilkosok ugyanis – ahogyan a Ha egy téli éjszakán egy utazó – egy többszörösen befejezetlen történetet tár elénk (amely éppúgy befejezetlen, mint Paulini gyermekkorának meséi [22.]), s e történet egy olyan elbeszélő elmondásából bontakozik ki, akit csak a második részben vélhetünk megismerni mint igencsak elfogult mesélőt. Ráadásul erről az egyáltalán nem tárgyilagos elbeszélőről, aki az addig főhősnek vélt Paulinivel halálos szerelmi háromszögbe keveredik – újabb meglepetésre – a harmadik részben kiderül, hogy nemcsak elfogult és befolyásolt, de netalántán még gonosz is.
Ki a gonosz? Ki és mikor válik azzá? Faust ölt testet előttünk, amikor a regény kulcsjelenetében a sokáig rejtőzködő elbeszélő végre leül beszélgetni Paulinivel (215–230.)? Paulini, a tudóskodó antikvárius lenne ez a bizonyos Faust – maga az ördög, a Teufel, aki már a kezdet kezdetén, a mottó alatt két sorral felbukkan (lásd: Die Geschichte des Teufels)? Vagy csupán az elbeszélő, Schultze tünteti fel ilyen színben? Schultze, akinek a neve, ha máshonnan nem, a borítóról lehet ismerős, és aki mint regényhős (nevében egy plusz „t”-t elhelyezve) talán nem is olyan ártatlan: aki talán gyilkos, vagy legalábbis olyasvalaki, aki akár gyilkos is lehetne.
Egy jóravaló gyilkos: nem kifejezetten sátáni, inkább olyasvalaki, aki tud szeretni és ragaszkodni (de birtokolni is!), és aki talán képes hinni abban, hogy az írás, a történetmondás gyógyír lehet a való élet sebeire – gyógyír vagy méreg, ez nézőpont kérdése és csupán egy a regényben felbukkanó ellentétpárokból. Jó és rossz, fikció és valóság, férfi és nő, szerelem és gyűlölet, valós és mímelt műveltség, város és természet, író és olvasó – ezekkel folytathatnánk a sort, de nem érhet véget úgy ez a kritika, hogy ne ejtsek szót legalább egy kiemelten fontos kettősségről: Kelet- és Nyugat-Németország szembenállásáról.
Az, persze, döntés kérdése, hogy a történeti hátteret díszletnek vagy épp ellenkezőleg: meghatározó hajtóerőnek tekintjük, de annyi bizonyos (és ez nagy szó, mert ebben a könyvben semmi sem bizonyos), hogy Ingo Schulze regénye tükrözi azt a szembenállást, amely a két országrész újraegyesítése után sem múlt el Kelet- és Nyugat-Németország kapcsolatából. Schulze nem fest nagy történelmi tablót, de a kis részletekben, a hétköznapi eseményekben, a boldogulás megélt és elmulasztott lehetőségeiben – különösen Paulini alakján keresztül – jól érzékelteti magát az atmoszférát, amely, például, a regény helyszínéül szolgáló Szászországban – de másutt is – megszületett és megmaradt a vasfüggöny lebontása után. Ebben a kiegyensúlyozatlan helyzetben, amelyben az eszközök és lehetőségek java nyugaton található, igencsak iparkodniuk kell a kelet-németországiaknak, hogy felzárkózzanak és alkalmazkodjanak a hirtelen megváltozott világhoz. (Mindez, természetesen, a regény kontextusában értendő.)
Paulini azonban nem jól, nem hatékonyan alkalmazkodik az új helyzethez: az újraegyesítés után mereven ragaszkodik régi pozíciójához, keserűen-büszkén tetszeleg az ősi értékeket megőrző antikvárius szerepében, s végül odáig jut, hogy nemcsak elértékteleníti, de el is veszíti a hosszú évek alatt sikerre vitt antikváriumot, s előbb áruházi eladóként, majd portásként próbál boldogulni. Végül – szerényebb körülmények között ugyan, de – újraindítja az üzletet, régi fényét azonban nem tudja visszaszerezni. S ami ennél is lényegesebb: ugyanúgy, ahogyan a régi világban hagyta magát megtéveszteni (például azt sem vette észre, hogy a felesége éveken keresztül jelentett róla és a vendégeiről a Stasinak), az új rendszerben is könnyen befolyásolható ember marad: minden jel arra mutat, hogy Paulini abbahagyja az olvasást, és egyre szélsőségesebb világnézetű, idegengyűlölő emberré válik.
De kárhoztathatjuk-e Paulinit? Bűnös vagy áldozat, gonosztevő vagy megtévesztett polgár ez az ember? Tehetünk-e rá akár csak egyetlen rosszalló megjegyzést is, ha bennünk sem éled fel a gyanú az olyan nyilvánvaló pillanatokban, mint amikor a Stasi szó a regényben egyetlen egyszer és épp ugyanazon az oldalon hangzik el, mint amelyiken a feleség, Viola először bukkan fel (64.)? Ha nem fogtunk gyanút (még a kártyavető, „bűvös képességekkel” [45.] bíró Frau Kate figyelmeztetése [66.] nyomán sem), akkor beleestünk a verembe, és talán csak a második olvasásra fogunk kikecmeregni belőle. Mert ezt a regényt nagyon is érdemes még egyszer elolvasni. Annyiféleképpen érnek össze benne a szálak, annyi izgalmas szereplő van benne – akik hol főszereplőként, hol mellékszereplőként tűnnek fel –, hogy kár lenne az utolsó oldalra érve félredobni ezt a könyvet. A rejtély, amely mindvégig nem oszlik el, késztessen bennünket arra, hogy Paulini hosszú olvasmánylistája helyett ezt a könyvet, a Jóravaló gyilkosokat vessük alá egy második olvasói próbának. Kezdjük el, lapozzunk az első oldalra, és jól figyeljünk a mottóra: „Ki az, aki akár csak sejti egy könyv végét, amikor elkezdi?”
Anna egy átlagos, 9 éves kislány. Olyannyira átlagos, hogy szinte semmilyennek érzi magát, főleg nővérei mellett, akik mindketten több hobbit űznek, mindig hangosak, cserfesek, társaságban érzik igazán jól magukat. Ezzel szemben Annában minden introvertált gyerek magára ismerhet: szeret egyedül lenni a saját világában, olvasni, rajzolni, fantáziálni, rácsodálkozni a világra, egységességet érezni a természettel.
7 éves kortól ajánlott