Florin Irimia: A kínai kisautók rejtélye és más történetek

Forrás: ujforras.hu

Negyven, önállóan is olvasható-befogadható történetből áll a kötet, a fejezetcímek nagyrészt kulcsfogalmakat közölnek erre a múltvizsgáló ön- és énkeresésre vonatkozóan: a gyermekkor épített környezetének, lakóterének, illetve képzeletvilágának helyszínei és markáns figurái, a családtagok és a hozzájuk való viszonyulás, élet és étel, érzelmek és érzékek, tárgyak és hangulatok.

A szerzőre jellemző a hosszabb, folyamszerű szövegmondat, de ez mindig mozaikdarabokat világít meg, az összkép részeit, a tárgyi világ szintjén is. A narráció dinamikája a vélhetően élethosszig tartó felnőtté válás folyamatának ritmusát, emelkedőit és zuhanásait követi. Tekintve a könyvbeli történések idejét, illetve azt, hogy abban a korban egy romániai gyermek számára mennyire eseményszámba ment, ha kézbe vehetett például egy Rubik-kockát, talán nem erőltetett a párhuzam (és a személyes, olvasói felismerés), hogy az emlékezés darabjainak változatos módon történő összekapcsolása az említett kocka kirakásának módszerére hasonlít.

A narráció több, egymással összefonódó szálat vezet végig a könyv írásain: a konkrét történések elmesélése a gyermek reagálástörténete is környezetével, világával kapcsolatban, illetve az akkori élettér és mindennapok jellegzetes eszköz- és jelenségtárának felmérése, dokumentarisztikus beütésű társadalomrajz, közösségkép is egyben.

A változó életkorok felidézése, az azokkal való szembenézés, a tudatmozgások és érzelemhullámzások sajátos és jellegzetes hatástényezői a könyvnek.

Florin Irimia

A mozibolond

(Cinefilul)

Sokszor voltam moziban, de soha nem féltem annyira, mint amikor a Férfi ballonban című film vetítésére ültem be. Nyaranta, amikor hazatérőben voltunk a tengerpartról, néhány napra megálltunk Bukarestben, a rokonainknál. Általában nem szerettem olyan lakásokban éjszakázni, amelyeket nem ismertem, olyanokban pláné nem, ahol öregek laktak, és mindennek rossz szaga volt, penészé és vizeleté. Azt viszont sajnáltam, hogy Virginica nénihez nem tudtunk gyakrabban ellátogatni. Elsősorban azért, mert az ő lakását már ismertem. Másodsorban, bár ő is öreg volt, nála soha nem fogadott az a rossz szag. Harmadsorban, volt egy unokája, Andrei, egy kicsivel nagyobb, mint én, akivel alkalomadtán válthattam néhány szót. Vagyis játszhattam vele. Az édesanyja nagyon szép volt, hosszú hajú, szőke, kék szemű, egy szelíd, kifinomult, előkelő tündér.

Abban az évben azonban nem éreztem valami jól magam. Keményen meghűltem a tengerparton, és még nem múlt el; az a nyár fojtó hőséget hozott, eső nélkül, Bukarest pedig mintha belemerült volna a porba, mint egy óriási, fürdőző veréb. Semmitől nem sikerült sokkal jobban éreznem magam, sem a Virginica néni készítette ínyencségektől, az ízletes muszakától, a rendkívüli padlizsánsalátától, a meggyes sütitől sem, amely pedig egyszerűen elolvadt a szájban, de még a túláradó vidámságától sem. Talán ezért gondolta apukám, hogy elvisz moziba. Tudta, hogy rajongok a filmekért, annyi, hogy általában otthon, a városunkban, esetleg a tengerparton láttam addig vetítést.

– Ha nem köhögsz éjjel – gyűlölte az éjszakai felkelést, mert nem sikerült visszaaludnia – ígérem, holnap elmegyünk moziba – mondta, én pedig, hogy javamra alakuljanak a dolgok, megkínlódtam rendesen, nehogy csalódást okozzak, de még így is összejött két-három köhögésfutam.

Másnap reggel odacövekeltem magam elébe, mint egy türelmetlen, kimenést sürgető kutyus.

– Nem köhögtem az éjjel, ugye? – próbáltam szerencsét.

– Mintha nem.

– Ez azt jelenti, hogy megyünk?

– Hová mennénk?

– Moziba! Azt mondtad, elviszel, ha nem köhögök.

– Megyünk, megyünk – felelte apukám, mintha megbánta volna az ígéretét. – De nem épp mostan.

Telt az idő – nehezen, de múlt. Tébláboltam a lakásban, hátha lenne valami hasznom magam számára, aztán megérkezett látogatóba Andrei, és beszélgettünk, eléggé hencegő típus volt, vagy lehet, nekem tűnt annak akkoriban, mindig volt valami „hihetetlen” mesélnivalója olyasmiről, ami vele történt, miközben velem, fogalmam sincs, hogyan, soha nem történt semmi olyasmi, amit érdemes lenne elmesélni.

– Ügyelj, ne fogadj el senkitől semmit, ha kínálnak – mondta váratlanul, rém komoly arckifejezéssel, amikor megtudta, hogy moziba készülök.

– Mármint mit?

– Nem tudom, bármit, cukorkát, rágógumit, narancsot, banánt…

Ez nagyon furcsa volt. Odahaza, a városomban senki nem kínált senkit semmivel a moziban, csak az volt, amit bárki megvehetett magának: üdítő, nápolyi, keksz, pattogatott kukorica.

– De miér’?

– Hogyhogy miér’? Mert meg vannak mérgezve!

– Miket beszélsz? Adott neked valaki valamit, ami meg volt mérgezve?

– Hát hogyne, csakhogy én nem ettem meg. De mások igen, és fel is dobták a talpukat.

Hitetlenkedve néztem rá. Viccelődik velem? Gúnyt űz az ostoba vidéki rokonból? Nem úgy tűnt, mintha mókás kedvében lenne. Miféle kétes helyekké váltak a bukaresti mozik? Milyen főváros ez, ha ilyesmik történnek benne? Éreztem, ahogyan elmegy a kedvem az egésztől.

– Mi az, nem megyünk? – kérdezte apukám épp ekkor, félbeszakítva a beszélgetésünket, mintha felcserélődtek volna a szerepek, és nekem kellett volna moziba vinnem őt. – Igyekezz, mert itt nem tíz perc a moziig, mint otthon.

Már nem tudom, melyik filmszínházba mentünk, valószínűleg a központban lehetett, a Melódia vagy a Bukarest, mert kábé félórát tartott odáig az út onnantól, ahol a szállásunk volt. Kilestem, hogy egy román filmet vetítenek, Férfi ballonban volt a címe, ami nem sokat mondott nekem. Egyébként is akkoriban a ballon a lufit jelentette számomra, úgyhogy nem egészen értettem, vígjátékot vagy valami kosztümös filmet fogunk-e nézni. Megvettük a jegyeket, emlékszem, sor volt a pénztárnál, amikor pedig kinyíltak a terem felé vezető ajtók, mindenki tolongani kezdett, beözönlött az előcsarnokba, onnan a moziterembe, az emberek abban az időben minden bejáratnál egymásba préselődtek. Pár perc nyüzsgés után megtaláltuk a helyünket, leültünk. A másik oldalamon egy középkorú, tömzsi férfi helyezkedett el, füstszínű szemüveggel az orrán, és folyton fészkelődött a székében, mintha bolha csípné. Adott ponton arra rezzenek meg, hogy odafordul hozzám:

– Nem kérsz egy banánt?

Nem mertem hinni a fülemnek. Épp csak elfoglaltam a helyem, és máris meg akarnak mérgezni!? Ránéztem apukámra, aki éppen elkezdett olvasni valamit egy újságból.

– Apu, a mellettem ülő bácsi meg akar mérgezni engem! – súgtam oda neki.

– Hogy mit akar?

– Megmérgezni, engem. Azt kérdezte tőlem, akarok-e egy banánt, és Andrei lelkemre kötötte, hogy eszembe ne jusson elfogadni, mert a banánok mérgezettek.

– Ejha, hogy lennének mérgezettek? Ha kívánod, vedd el.

– Nem kívánom.

– Akkor ne vedd el, és kész.

– Andrei azt is mondta, hogy teli van Bukarest rosszakaró emberekkel. Főleg a mozikban. S hogy mindenféle édességgel kínálnak, megkívántatják azokat, s aki megeszi, elájul, aztán meghal.

– Andrei nem tudja, mit beszél.

– Hogyne tudná, hisz bukaresti! Gyere, inkább cseréljünk helyet. Ülj te mellette.

– Hagyj békén engem az ilyesmivel – mondta apukám, és belemerült ismét az újságjába, jelezve, hogy ami őt illeti, a társalgásunk ennyi volt.

Rápillantok ismét a jobb oldali székszomszédomra. Csokidrazsét eszik éppen, tempósan szedegetve ki a szemeket egy papírtasakból. Felém nyújtja:

– Cukorkát?

– Nem, köszönöm – mormolom.

– Akkor talán egy banánt?

„Vajon ismerik egymást édesapámmal?”, töprengek. Lehet, hogy ez az egész egyféle vizsga vagy csapda, amit nekem állítottak, hadd lássák, hogyan állok helyt, esetleg milyen gyorsan esek bele.

– Igen – válaszolom, kíváncsian arra, hogy mi fog történni.

A férfi felvesz a padlóról egy műanyag szatyrot, előkotorász abból egy banánt, és a kezembe adja.

– Köszönöm – mondom, nem feledkezve meg az illemről, és apukámhoz fordulok, mutassam meg a szerzeményem.

– Megköszönted? – kérdezi, és a férfi felé pillant, biccentve.

– Igen, meg.

Az illető szintén biccent, és elmosolyodik. Én is mosolygok. A banánt székem vászonhuzatának a hátán lévő zsebbe rejtem. „Ott rohadj meg”, mondom neki gondolatban. Természetesen a leghalványabb szándékom se volt arra, hogy megegyem. „Ne csodálkozz, ha látod, hogy kedveskednek”, figyelmeztetett korábban Andrei. „Tulajdonképpen minél szívélyesebbek, annál veszélyesebbek.” „Hm, furcsa ez az egész.”, töröm a fejem. „Hiszen Virginica néni is jószívű, Andrei anyukája is az, sőt, ő tulajdonképpen sokkal több ennél, mert aranyos is.” Egy kicsit irigykedtem Andrei-re, hogy milyen anyukája van. Amíg ezen töprengek, elkezdődik a film. Komor zenével kísért képeken egy fickó hosszú, csigavonalban tekergőző, látszólag vég nélküli lépcsősoron megy lefelé, szűk, mintha mindig kihalt lépcsőházban. Aztán a cselekmény áttevődik egy nagy, eléggé rendetlen lakrészbe, ahol a főszereplőt, egy tekintélyes bukaresti kutatóintézet mérnökét az éjszaka közepén baljós, fojtott kacaj ébreszti fel, amiről később kiderül, hogy magnószalagra van felvéve. Aztán érkeznek a telefonhívások. Jó estét, Stamatiad úr. Ütött az órád. Meg fogsz halni. Esélyed sincs. Erre vagy ítélve. És mind ilyen fenyegetések, az összes – apropó, amit Andrei mondott nekem – határozott, de udvarias, majdhogynem szívélyes hangon megfogalmazva. Az „udvariasról” kitudódik később, hogy egy volt legionárius, aki a háború után Ausztriába menekült, de hát akkoriban még, azt hiszem, fogalmam sem volt arról, mi a legionárius és micsoda Ausztria, úgyhogy ez az egész nem sokat mondott számomra. A film nyilvánvalóan jól végződött, az illetőt elfogta a Szekuritáté (csupa jófiú), de néhány szereplő így is fűbe harapott. Viszont nem az ő haláluk borzasztott el – végső soron, a filmekben történő elhalálozások jelentették gyakran az okot, ami miatt a közönség beült megnézni a vetítéseket –, hanem a legionárius gyászos hangja, no meg a léptek zaja a film elejéről, amely végig visszhangzott a fejemben, amíg „hazaértünk”. Amikor végre beléptünk Virginica néni ajtóján, fájt a hasam, és zúgott a fülem. A banántól lett volna, amelyet végül mégis megettem? Annyira belemerültem a filmbe, hogy megfeledkeztem Andrei figyelmeztetéséről, és úgy faltam fel a gyümölcsöt, hogy szinte észre se vettem, mit teszek. Aztán, mintha a rettegés és a fájdalom nem lett volna elég, kevéssel visszaérkezésünk után elkezdett szólni a telefon, de minden alkalommal, amikor a házigazdánk felvette, a kagylóban csupán a hívó szuszogása hallatszott, valószínűleg egy gyermeké, aki unatkozott egyedül otthon. „Talán Stamatiad elvtárs az”, vigyorgott apukám, a legionáriusra utalva, de összetévesztve annak nevét a pozitív főszereplőével. Eléggé szeretett ijesztgetni engem – amikor kicsi voltam, egy általa kiötölt „találós kérdéssel” tette ezt: komoly arckifejezéssel nézett rám, utána elkezdett baljósan nevetni, nagyjából úgy, mint a filmbeli figura, két-három rövid hahota erejéig, aztán arca visszaváltott komolyba, majd ismét röhögés, vissza komolyba, és mind így, váltakozva, olyan öt percen át. Végül megkérdezte, szerintem melyik az igazi ő, de a kérdés már veszett fejsze nyele volt, mert én addigra üvöltöttem, mint a fába szorult féreg, és amúgy sem tudtam volna, mit válaszoljak.

Idővel a találós kérdés helyét átvette a halállal való fenyegetőzés (az övével, nem az enyémmel, vagyis azt mondogatta néhányszor, hogy magamra maradok, előbb a nagyszüleim gondjára, de ők is öregek, nem élnek már sokáig, úgyhogy olyan egyedül leszek, mint az ujjam, akárcsak Rémi a Hector Malot könyvében; azt nem mondta meg, miért fog ez így történni, vele konkrétan mi lesz, de az információk hiányát kitöltötte határozott, ellentmondást nem tűrő hangvétele, amellyel mindezt közölte velem, és amely mintha egyre kategorikusabbá vált volna, miközben lassan pánikba estem, és nyöszörögni kezdtem, hogy én nem akarom, hogy meghaljon, és engem magányosan hagyjon, ekkor egy kicsit megenyhült, és nevetve mondta, hogy fel a fejjel, ez az egyedül maradás talán azért mégsem jön el egyhamar), aztán következtek a detektív- és rémtörténetek, amelyeket általában esténként olvasott fel nekem, lefekvés előtt, vagy ha tengeri nyaralásra mentünk, kint a parton, a napozóban. Némelyik jobb volt, némelyik kevésbé, de a közös nevező bennük a szörnyű haláleset volt, megérdemelt vagy sem, bosszúállásként valamiért, ami a múltban történt, amikor váratlanul valaki feltűnt a színen, felbolygatta egy élet sima menetrendjét, következésképpen az illetőt el kellett távolítani, bármit is jelentsen ez. A filmekkel ellentétben, ezeknek a történeteknek a pozitív szereplői nem mindig úszták meg élve. Napközben nem okozott nekem gondot hallgatni a felolvasást, a tengerparton egyenesen élveztem minden szavát, éjszaka azonban megijesztett. Ennek dacára nem mertem szólni, hogy ne olvasson fel többé nekem, ahogyan arról is hallgattam, mint a kuka, hogy mennyire megrettentett a moziban látott film, mert úgy sejtettem, rosszabbat tesz, ha elmondanám neki az ilyesmit. A szobában, ahol aludtunk, találtam egy vastag, eléggé rongyos könyvet az éjjeliszekrényen, megfeketedett, sarkainál elnyűtt borítóval, amelyen még kivehető volt a címe: Az Ezeregyéjszaka meséi. Nyilván, régi volt, talán még Virginica néni gyermekkorából, gondoltam, és lehet, Andrei olvasgat néha belőle, amikor marad éjszakára is. Aznap este, lefekvés előtt, apukám elvette az éjjeliszekrényről, belenézett a tartalomjegyzékébe, aztán azt kérdezte tőlem, nem szeretném-e, ha ebből olvasna nekem egy történetet. Dehogynem, miért ne, feleltem. Fáradt voltam, biztosra vettem, hogy belealszom, mielőtt elérne az első oldal aljáig, azonban, meglepetésemre, amint belefogott, kiment az álom a szememből. Nem emlékszem már a mese címére, de arra igen, hogy adott ponton valaki életét veszíti benne egy méregtől, amelyet egy könyv lapjai közé szórnak el, ettől azon kezdtem töprengeni, vajon az a könyv is, amelyikből apukám éppen felolvas, tartalmaz-e valamilyen rejtett mérget, mert eléggé furcsa szaga van.

Azon az éjszakán rosszat álmodtam, azt hiszem, lényegében ez volt a második rémálmom, ha nem számolom azt, amelyikben az ismeretlen nyelvvel viaskodtam, és amelyikre ma is tisztán emlékszem. Ezúttal viszont a Tudorel és Tatiana udvarán álló elhagyatott házban találtam magam, abban, amelyikbe sohasem léptem be, nem tudva, hogyan tegyem, és borzasztóan félve amúgy attól, ami odabent fogadna. Álmomban azonban valamiképpen bekerültem, és körülvett egy rakás bútor, masszív tömbjeik felmagasodó árnyait kerülgettem óvatosan, ügyelve, hogy ne érjek hozzá a pókhálókhoz és az érthető módon elképesztőre hízott pormacskákhoz sem. Lassan haladtam befelé, inkább tapogatózva, mert a kinti fény nehezen talált utat odáig, az áramról pedig már rég lekapcsolták az épületet, aprókat lépegettem tehát, próbálva mellőzni az erős penészszagot, amely láthatatlan páraként szállt fel a padlóból. Akárcsak Stamatiad mérnök lakásában, a rendetlenség itt is elemében volt, de valami azt súgta nekem, hogy ez sem véletlen, hanem direkt nekem alakították így, azzal a kizárólagos céllal, hogy megnehezítsék az utamat. Egyszer csak elémbe került egy sifonér, az ajtói pedig úgy néztek ki, mint egy kapu. A szemem láttára nyíltak ki, lassan, komoran, gyászos nyikorgással, és odabentről kilépett a füstszínű szemüveges férfi, aki a moziban banánnal kínált engem, és aki most sötéten hahotázott önmagában, arra gondolva, hogy ütött az órám. Tulajdonképpen pontosan így mondta nekem: „Ütött az órád!”, és ez egy másik film szereplőjének a replikája volt, amelyet nem olyan rég láttam. És lehet, soha nem jutott volna eszembe ez a rémálom, ha abban a pillanatban, bizarr egybeesésként, meg nem szólal Virginica néni ingaórája, három kitartó, ünnepélyes kondulással, felébresztve álmomból. Pár pillanatig – gyakran történt velem ez, amikor lakást váltottam – fogalmam sem volt, hol vagyok, otthon-e, Virginica néninél-e vagy talán éppen Stamatiad mérnök lakásában. Éjjel három óra volt, és irtózatosan kalapált a szívem, mintha álmomban azt álmodtam volna, hogy rohanok. Miközben üldöz valaki, azzal a feltett szándékkal, hogy kinyírjon.

Fordította és a bevezetőt írta: Szonda Szabolcs