Alasdair Gray: Szegény párák

Forrás: 1749.hu

Gray műveiben egymás mellett és egymást kiegészítve jelent meg a fantázia és a skót kisebbségi élet valósága, mégpedig az eredetileg képzőművésznek tanult szerző saját könyv- és látványterve, illetve illusztrációi kíséretében. A film a könyv vizuális világától, skót gyökereitől, és a történet számos narratív héjától és elbeszélőjétől inkább szabadulni igyekezett: a regénynek csak a magját, Dr. Archibald McCandless 1909-es kötetét tartotta meg, a fókuszt pedig afelé tolta, ahogy a női főszereplő, a huszonöt éves Bella Baxter fejébe operált gyermekagy felfedezi, élvezi és használja a világot és a szexualitást.

Kétségtelenül benne van Gray regényében ez a vonal is, bár a könyv sokkal kevesebbet időzik Bella hálószobáiban vagy a párizsi bordélyban, mint a film, és arról is csak a Baxteréknek küldött levelekből hallunk. Amikor először látja Bellát, és felelősségre vonja Godwin Bysshe Baxtert, hatalmas termetű orvosegyetemi kollégáját, aki saját apja zseniális sebészeti megoldásait a jelek szerint még tovább fejlesztette, Archie azzal vádolja Baxtert, hogy saját vágyai kielégítésére alkotott magának egy tökéletes nőt, csodálatos testtel és tiszta, üres, gyermeki, nevelhető aggyal. Ezt Baxter visszautasítja – ő csak megmentett egy szegény boldogtalant, aki eldobta az életét; ő csak azt akarta, hogy valaki ne az óriási, csúf szörnyeteget lássa benne, hanem szeretettel nézzen rá. A Pygmalion-szál mindenképp nagyon erős, bár a helyzet az apai érzelmeket hívja elő Baxterből.

Gray azonban nem egy magányos éjszaka álmatlan óráit elűző szexuális fantáziát publikált – olyat ugyanis már írt korábban, 1982, Janine címmel,
 de az a könyv is sokkal többet mutatott a világból pornóként is működő verbális fantáziáknál. És a fantáziálást sem engedte szabadjára: az elbeszélő-főszereplő, Jock minden jelenetet többször megállít, visszateker, újraformál, mondván, úgyis most találja ki őket, viselkedhetnek és öltözhetnek a nőalakjai úgy, ahogy ő akarja. Itt is volt szegény sorból felemelkedő glasgow-i fiatalember (ezúttal műszaki értelmiségi), valamint kitekintés helyi és világpolitikára, és itt is kiderült, hogy mindannyian a világ nagy rendszereinek áldozatai vagyunk, melyek sokkal erősebb és kegyetlenebb kötelékben tartanak, mint amilyet kétségbeesett fantáziálásai során Jock el tud képzelni. Konstrukciók vagyunk, egy személytelen rendszer alkotásai. Ebben a helyzetben kell hétköznapi hősként viselkedni.

1992-ben, a Szegény párák megjelenése idején Alasdair Gray már sokadik könyvénél tartott. Első regénye, a Lanark (1981) a kritika szerint új életet lehelt a skót regényírásba, és még Anthony Burgess elismerését is kivívta, mivel a regény egyik szálát, egy önéletrajzi jellegű, egyszerű családból származó skót fiatalember fejlődésregényét disztópikus történettel tükrözi a másik szálon. Az utópia-disztópia-fantázia ellensúlyozására mindig ott van műveiben Glasgow, a szülővárosa, attól az időtől kezdve, amikor a Brit Birodalom felemelkedését segítette a mérnökeivel, orvosaival, katonáival és hajógyáraival, odáig, ahogy üres homlokzati dísszé változott, amikor az iparát és kereskedelmét kiszervezték alóla, olajkitermelését mások kezébe adták, és csak mint nukleáris lerakat – egyúttal potenciális nukleáris célpont – játszhatott szerepet, illetve mint díszlet Európa kulturális fővárosaként (1990). Gray természetesnek vette, a politikának az a dolga, hogy helyi kézben tartsa a hatalmat, és saját munkásai, polgárai szükségleteire figyeljen. Mások nem így látták: a The Scotsman egy 2020-as cikke az új kor hajnalaként emlékszik erre az időre, amikor rengeteg befektetés érkezett a városba és megújultak az utcák, az épületek, a közlekedés, bár azt ők is elismerték, hogy az a pénz, amit a város kitakarítására, felújítására költöttek, mintha elkerülte volna a helyi rászorulókat.

Ennek a regénynek a törekvő skót fiatalembere Archibald, aki orvosnak tanul. Az ő visszaemlékezései adják a történet magvát. Visszaemlékezéseit feleségének írja – és az azokat közreadó Alasdair Gray nevű (a névegyezés nem a véletlen műve) szerkesztő a kis könyv után és saját jegyzetei előtt beszerkeszti azt a levelet is, amelyet a kötettel együtt találtak Victoria McCandless M.D. hagyatékában. Ugyanakkor már szerkesztői előszavából megtudjuk, nem ért egyet a csomagot egy lomtalanítás során megmentő ismerősével abban, hogy a dokumentumokat milyen sorrendbe szerkessze, hiszen a sorrend is befolyásolja, hogy az olvasó majd inkább Victoria vagy Archibald történetének higgyen, és ő Archie pártján áll. Aztán kiderül, hogy amúgy is sok a szöveg körül a bizonytalanság: Archibald könyve csak egyetlen példányban készült, a kéziratát Victoria elégette, és a könyvet magát is majdnem tűzre vetette, de aztán inkább megtartotta. Ahogy láttuk, a könyv további szerkesztésen esett át, mielőtt most az olvasó kezébe kerül, például majdnem kimaradtak belőle Henry Gray 1858-as Az emberi test anatómiájának illusztrációi is (a névegyezés ezúttal a véletlen műve, amennyiben a regényíró és az anatómus nem rokon) és ki tudja, mi mindent igazított még rajta ez az Alasdair Gray nevű szerkesztő.  A történet hősei az életmentő Baxter és az új életre kelt Bella. 

A történet során mindenki mást fedez fel: Bella a világot, Baxter azt, hogy nagyobb öröm számára Bella örömét látni, szabadsága kibontakozását figyelni, mint az, hogy birtokolhassa őt,
Archie pedig azt, hogy fontosabb számára, hogy Bella a felesége, sikeres orvos és gyermekei anyja legyen, mint az, hogy ő maga hosszú és dicső szakmai pályát fusson be. De a könyv nem ott ér véget, hogy Bella orvosnak tanul és kiderül, eredetileg Victoriának hívták. Archie művét Victoria biztonságba helyezi utódaik számára, aztán tovább éli az életét egészen a II. világháború utánig, amiről részben leveléből, részben a szerkesztő jegyzeteiből és az ott idézett (egymásnak is ellentmondó) dokumentumokból értesülünk.

A regény nézőpontokat, elbeszélőket és narratívákat egymás ellen kijátszó, egymást hiteltelenítő, ki-ki saját verzióját igaz valóságként bemutató stratégiájával, a bevett gondolkodási sémákat, értékítéleteket megkérdőjelező és kiforgató szemléletével az angol nyelvű posztmodern történelmi regény egyik példája. Olyan multikulturális témájú könyvekkel jelent meg egy évben, mint Az angol beteg, Michael Ondaatje regénye, amelyből szintén készült film, Sebestyén Márta éneklésével (1996, rendezte Anthony Minghella, magyar fordítás Szász Imre és M. Szász Anna, 1997), vagy Tibor Fischer első regénye, A béka segge alatt (1992, magyar fordítás Bart István, 1994), s ekkor készült el az Esterházy-klasszikus, a Hrabal könyve (1990) filmváltozata, az Anna filmje is (rendezte Molnár György), hogy arra is álljon itt egy példa, amikor egy korabeli posztmodern regényben magyar férfiíró igyekezett autonóm hősnőt alkotni.

A fordítók, szegény párák, hárman küzdöttek ezért a regényért: Gömöri Péter, Moldova Júlia és Dányi Dániel.
 Nem elég, hogy valamennyire archaizáló, ugyanakkor mai és gördülékeny magyar nyelvet kellett alkotniuk, de Bella szójátékait, szóhalmozásait, és nyiladozó-fejlődő elméje minden lépésének nyelvi lenyomatát is vissza kellett adniuk. Rengeteg szakkifejezés van a regényben az orvostudománytól a politikán át az irodalmi utalásokig. Mérhetetlen mennyiségű szótározást, irodalmi, kulturális, történeti és helytörténeti tájékozottságot igényel a mű, és ezúttal nem tudományos munkával párhuzamos szöveg készült, mint a Frankenstein új, Péter Ágnes-féle fordításakor, tehát fel kellett áldozni az utalásokat és hivatkozásokat, de néhol még a pontos eredeti mondatokat is az élvezetes, élő magyar szöveg érdekében. Külön poén, és a Monty Pythonon felnövekvő nemzedékeknek ajándék, hogy a shrubberyt a Gyaloggalopp nyomán „rekettyés”-nek fordították, mielőtt rátértek a szöveg szerinti rododendronokra (83). Az alkotó szülői büszkeséggel gyönyörködne bennük.