Bartók Imre: Damien

Forrás: ujforras.hu

Több mint nyolcvan évvel Stefan Zweig klasszikusa után a sakk ismét a magas- és tömegkultúra kedvelt cselekményelemévé és motívumává kezd válni. Elég csak a Walter Tevis regényéből készült 2020-as Netflix-sorozatra, A vezércselre utalnunk, de a (szép)irodalomban is találhatunk rá bőven példákat: a nemzetközi mezőnyből például Sally Rooney legutóbbi kötetének, az Intermezzónak volt központi eleme a táblajáték (az itt tárgyalt Damienhez hasonlóan a szöveg egyik főszereplőjének élete a sakkversenyek köré szerveződik), vagy a magyar irodalomból Sándor Iván kiváló 2022-es regénye, a Szakadékjátszma figuráinak életét is a sakk határozza meg, ahol a sport nem csupán cselekményelemként, de a történettel párbeszédbe lépő termékeny szimbólumrendszerként is működik. A sportág népszerűsége magyarázható egyrészt az amatőr sakkozás iránt növekedni látszó igényekkel (online játékoldalalak, alkalmazások, mesterkurzusok) – amely persze részben bizonyára pont a kulturális hatásoknak, például az említett Netflix-sorozatnak is köszönhető –, másrészt pedig a játék széles metaforarendszerével: a sakk mint a háború, és egyben az élet analógiája, ahol a felek közötti interakciók, az egyéni döntések végzetes következményekkel járnak.

A játék ez utóbbi tulajdonságát aknázza ki Bartók Imre idén megjelent, Damien című regényében, amelyben a sakk szinte minden lehetséges aspektusa boncasztalra kerül. Kicsit merészebben azt lehetne mondani, hogy a könyv nemcsak mindent tud a sakkról, de mint Szilasi László egy interjúban a Moby Dickkel kapcsolatban megfogalmazta, ahogy a bálna az, ami a Moby Dickben benne van, úgy hozzátehetnénk, a sakk az, ami Bartók kötetében van benne. A szöveg sakkhoz való viszonyulása néhol komoly, máskor ironikus, a sakktörténelem jól és kevésbé jól ismert , valós, fiktív vagy a kettő közt elhelyezkedő – az aktuális sakkvilágbajnokot a könyvben például Karsonnak hívják – személyeinek, eseményeinek felidézésekor egyrészről fejet hajt az emberi elme nagyszerűsége előtt, megmutatja, hogy a játék hogyan lép túl önmagán, és kap valamiféle misztikus fényt, másrészről viszont azt is, hogyan válik olyan szenvedéllyé, melyben a játékos képtelen a saját valóságában élni, és a sakkot a saját életéből való menekülési útként használja. Igazi sakkínyencnek kell lenni ahhoz, hogy az ember a könyvben szereplő összes megnyitástípust és sakklépést átlássa, de ez nem tűnik alapvető követelménynek, hiszen még ha ezek a szöveg jórészét ki is teszik, az mintha valójában nem erről szólna, és az ismeretük nélkül is számos izgalmas interpretációs út nyílik meg az olvasó előtt.

A regény főszereplője, Damien Lazard, a francia sakkozó, aki azért emelkedik ki társai közül, mert tehetségére csak későn, felnőttkorában derül fény, egyre feljebb jut a sakk-ranglétrán, minden tornát megnyer, és eljut a világbajnoki címmeccsig. Életét, gondolkozását teljesen átszövi a sakk, szinte mindent csak a játék szabályszerűségei alapján képes érzékelni (csak hogy egy példát említsünk: „Odafigyel a járására, ezt is tanulni kell, mindent újratanulni, mint a megnyitásokat” – 191.), saját kérdései és problémái elől pedig ő is a játékba menekül. A sakk mellett ugyanis egy nő (illetve inkább egy nő emléke) határozza meg a mindennapjait: Chilene, egy egygyerekes, (saját bevallása szerint) férjes asszony, akivel a sakkozónak hosszabb ideig viszonya volt, és aki rövid idővel a cselekmény jelene előtt váratlanul teljesen megszakította a kapcsolatot Damiennel. A magányos sakkozó a nő anyjánál, az önjelölt pszichológus, egyébként szőnyegkészítő Marlice-nál keres vigasztalást, akivel online próbálnak a főhős problémáinak végére járni, ehhez pedig Damien gyerek- és fiatalkori emlékeinek felidézésében látják a megoldást.

Az egész szöveget átlengi a magány, a másikhoz való közelkerülés lehetetlenségének érzése, amely azonban – Bartók eddigi köteteihez képest rendhagyó módon – nem a szereplőn, hanem egy külső narrátori szólamon keresztül közvetítődik. A magány mellett a történet másik szervezőeleme a titokzatosság, amely a világot ijesztőnek, kiismerhetetlennek, folytonosan veszélyeket rejtőnek mutatja. Szinte sosem tudhatjuk, mi lesz a következő lépés (un pas, hogy a regény újra meg újra felbukkanó szimbólumával éljünk), és amely a már a Láttam a ködnek országát és a Lovak a folyóban című korábbi Bartók-regényekben megszokott módon a regényt is folyamatos feszültségben tartja.

Érdemes a narrátori hangnál még egy kicsit elidőzni. Igaz ugyan, hogy a Damienben külső elbeszélővel van dolgunk, de ez a beszélő végig nagyon közel marad Damienhez, az ő tudatát, nézőpontját jeleníti meg (sőt, néha észrevétlenül át is vált egyes szám első személybe), és csak néhány kivételes alkalommal enged bepillantást távolabbról a regény világába és a szöveg többi szereplőjének gondolataiba. Így lehetőséget biztosít arra, hogy az olvasó is kívülről nézhessen rá a főhősre, és hol részvéttel (például amikor gyerekkoráról, különc, egyéni nevelési elveket (?) valló apjáról beszél), hol szánakozással, hol pedig csodálattal tekintsen rá. A tisztázatlan narrátori pozíció viszont néha ellentmondásosnak hat, hiszen nem derül ki, hogy honnan, az elbeszélés mely szintjéről szólal meg. A kétségkívül eredeti, de néha hosszúra nyúlt elméleti fejtegetések a sakkról és a sakk tükrében a főhőst körülvevő világról vajon kitől származnak? Azért is lenne fontos ennek a tisztázása, mert így választ találhatnánk a szöveg szentenciózus, de izgalmas kijelentéseinek státuszára is: „Ha mindazt, ami lehetett volna, megfosztjuk a feltételes módtól, megkapjuk a valóságot.” (41.); vagy: „Egy átlagos életben nagyjából negyven perc adatik, amiért érdemes megszületni, és aki ezt kevesli, fogalma sincs semmiről.” (374.) Ki mondja ezeket? Egy, az olvasó számára homályban maradó, magát mindentudónak mutató külső elbeszélői hang? Vagy a narrátor ekkor is átcsúszik Damien tudatába, és az ő gondolatait közvetíti?

A narrátor néhány elejtett közléséből arra is következtetünk, hogy a cselekmény a nem túl távoli jövőben játszódik, de akár figyelembe vesszük ezt, akár nem, az biztos, hogy Bartóknál kevesen tudnak érvényesebben és mindenféle didaxist mellőzve beszélni a jelen társadalmának égető problémáiról: a történetet folyamatosan belengi a klímaszorongás, a digitális világ ugrásszerű fejlődésének követhetetlensége, az elmagányosodás kísértete. Ahogy azt a beszélő az egyik bekezdésben tőle szokatlan direktséggel összefoglalja: „A bolygó lassan átalakul, a levegő belélegezhetetlenné válik, a permafrosztból veszedelmes kórokozók ezrei szabadulnak el, a lesoványodott jegesmedvék úgy kocorásznak a pólusokon, mintha egy szadista cirkuszigazgató üldözné őket, férfiak, nők és gyerekek milliárdjai vacognak szorongásuk börtönében, és többé már nem az eltűnőben lévő jövő tűnik kiszámíthatatlannak, hanem maga a jelen válik ki- és felismerhetetlenné, az éhínségtől való félelem az új világvallás, a negyedik ipari forradalom agyalágyultat csinál mindannyiunkból […]” (28.)

A világ kiismerhetetlensége nemcsak a főhős világérzékelését határozza meg, hanem az egész szöveget is, az olvasó számára rengeteg kérdés marad függőben. Csak hogy néhányat említsünk: hová tűnt az anya Damien életéből, miért nem beszél róla egyáltalán, miközben az apját folyamatosan emlegeti? Ki valójában Chilene, őszinte kapcsolat fűzte Damienhez? Miért állítja, hogy van férje, miközben Damiennek az a benyomása, hogy nincsen? Chilene anyja, Marlice miért ragaszkodik Damien „terápiájához”, a sakkozó miért nem keres fel egy szakembert a problémáival? Ha annyira szereti, Damien miért nem próbálja meg újra felvenni a kapcsolatot Chilenével? Miért nem látunk egyetlen embert sem a főszereplő közelében, aki nem érdekből, vagy az aktuális verseny következtében érintkezne vele? Miért akarják olyan sokan, hogy Damien feljusson a ranglista tetejére, mivel magyarázhatók a versenyek közbeni meglepő események, például az egyik sakkozó eltűnése? stb. A nyitva hagyott kérdések biztosítják egyrészt az olvasói szabadságot, hiszen nagy részükre az egyes értelmezések valószínűleg találnak különböző, érvényes válaszokat, másrészt tovább fokozzák az otthontalanság, a bizonytalanság érzetét, amely így már nemcsak Damien, de az olvasó tapasztalata is lesz. Ugyanakkor fennáll annak a veszélye, hogy a szöveg így egy idő után súlytalanná válik, és a Láttam a ködnek országát könyvügynökének utazásaihoz hasonlóan itt is csupán a történések monoton ismétlődését érzékeljük: Damien, ahogy az ügynök, különböző országokba utazik, hogy sakkversenyeken vegyen részt, ahol számára is értelmezhetetlen történések mennek végbe, de ő maga képtelen azoknak utánajárni, vagy az események folyásába beavatkozni.

Persze részben feloldható a probléma azzal, hogy éppen ezt a cselekményszervező logikát tekintjük a regény tulajdonképpeni tétjének. A 21. század embere képtelen a saját sorsát irányítani, nincs személyes fejlődéstörténet, a világ megismerésével csak az otthontalanság és a kiismerhetetlenség érzete növekszik, a valódi emberi kapcsolatok lehetetlenné válnak, csupán a halál képes annyi részvétet kiváltani a szubjektumból, hogy két ember valóban odafordulhasson egymáshoz. Miközben az egész szöveget a főhős személye hatja át, és minden más szereplő csak a vele való viszonyában lesz rövid időre érdekes, Damien mégsem válik plasztikus karakterré, inkább valamiféle általános emberit, szűkebben talán nyugat-európai emberit testesít meg. Nem tűnik például fontosnak franciasága sem, a világban való bolyongása (két évig Budapesten is élt, itt ismerkedett meg Chilenével), lehetővé teszi azt, hogy az olvasó kötődjön hozzá, és a saját elképzelése szerint építse föl, vagy hogy saját világ-érzékeléshez kapcsolja. A kiismerhetetlenség érzetét fokozza, hogy a Lovak a folyóban Dream Nationjéhez hasonlóan itt is egy rejtélyes szervezet hálózza be a főhős életét: a Tashmitum a halálos betegeknek, vagy legalábbis a meghalni vágyóknak nyújt kegyes halált, amikor ügynökeit (köztük Damient) küldi el hozzájuk, hogy eutanáziát végezzenek rajtuk. A sakkozó ekkor, a haldoklókkal való érintkezéseiben mutatja meg leginkább empatikusságát, és a szenvedésükben egyedül maradt haldoklók az egyetlenek (a homályban maradó Marlice kivételével), akik kíváncsiak Damienre, és valódi párbeszédbe képesek lépni vele. A szöveg pedig ezzel a szállal egy újabb kínzó erkölcsi kérdést mutat fel és hagy megválaszolatlanul, hiszen a jelen kultúrája nem mutatkozik hajlandónak a halál tényének figyelembevételére. Másrészt a hálózat működése arra is rávilágít, hogyan nem működik Damien lépésről lépésre-stratégiája a valóságban, tehát: hogyan csúszik ki az egyes ember kezéből az irányítás, hogyan tudnak mások orwelli-i módon minden egyes lépésünkről, és hogyan válik mindenki kiszolgáltatottá egy számára láthatatlan és megfoghatatlan hatalom számára.

Enyhíthetnek az utazások és sakkjátszmák monotonitásán ezenkívül a kiválóan megírt környezet- (főként város-) rajzok is, amelyek a könyv négy helyszínéhez kötődnek. Ez a négy helyszín szervezi ugyanis a regényt négy nagyobb egységgé: az első részben Berwickben, Angliában, a másodikban St. Louisban, Amerikában, a harmadikban az olasz Comói-tó partján, az utolsóban pedig Budapesten rendezik azt a világversenyt, amelyen Damiennek részt kell vennie, és az egymástól sokban különböző helyszínek érzékletes leírásai, összekötve a 21. századi ember életterének ábrázolásával felszabadítóan hatnak a sakkpartik egymásutánjához képest.

Bartók Imre ebben a biztos kézzel megírt regényében is sikeresen ötvözi a szépirodalmat az általában a népszerű irodalomhoz sorolt műfajokkal, a krimi, a kalandregény vagy a pszichológiai thriller sémáival, motívumaival. Hiszen miközben első látásra az utóbbiak vezetnek minket – Damien stratégiáját követve – lépésről lépésre tovább a szövegben, addig, az ezeken a műfajokon szocializálódott olvasó elvárásai, ahogy a szerző eddigi köteteiben, úgy itt is beváltatlanok maradnak. Bartók pedig pont ezeknek a műfaji kódoknak az elvetésével képes kitágítani a szöveget, és szabad utat nyitni könyvének nagyon is időszerű kérdéseinek végiggondolására.

Online katalógus