Horst Bredekamp: Képaktus
2025. július 15., kedd
Forrás: es.hu
Az ismert német művészettörténész 2007-es frankfurti Adorno-előadásait (pontosabban azok 2015-ös új kiadását) tartalmazó könyv szintén reflektál arra, hogy a képek korában élünk. Ahogy a bevezetésben elhangzik: „a bizánci képvita és a radikális protestáns ikonoklaszta mozgalmak óta nem gondolkodtak el olyan vehemenciával a képek státuszáról, mint az elmúlt négy évtizedben”. A kép napjainkban nem csupán művészettörténeti vagy esztétikai probléma, hanem a média, a politika, a háború, a tudomány, a jog minden területét érinti. A kortárs világot nem érthetjük meg érdemben, ha nem vizsgáljuk a képek kérdését.
Bredekamp könyve ezért elsősorban a képeknek az emberi cselekvésre és gondolkodásra gyakorolt hatását vizsgálja. Ehhez kiindulópontként Leonardo da Vinci egy jegyzete szolgál, mely egy (még) letakart kép felszólításaként olvasható: „Ne leplezz le, ha szereted a szabadságot, mert arcod a szeretet börtöne.” Ez azonnali választás elé állítja a nézőt: vagy a képet csodálja, vagy megőrzi saját szabadságát. Vagyis egyszerre jelenik meg benne a képek magával ragadó és fenyegető ereje. A létrejöttükkor függetlenné váló képek éppúgy lehetnek a csodálat és a rettegés tárgyai. A könyv egyik legemblematikusabb példája Tiziano Filippo Archintóról készült portréja, melyen az érsek alakjának felét egy függöny takarja, így az egyszerre jelenik meg és rejtőzik el a nézői tekintet elől. A függöny értelmezhető fenyegetésként is: „ha elhúzzák, a szemlélő lelepleződik, és a kép fogságába esik”.
Ugyanakkor Bredekamp hangsúlyozza, hogy távolról sem egyértelmű, mit nevezhetünk képnek. Ő maga Leon Battista Alberti képdefinícióját veszi át, mely szerint attól a pillanattól fogva beszélhetünk képről (simulacrum), amikor a természeti tárgyak az emberi tevékenység nyomát mutatják. Vagyis egy faragott kő vagy csigaház éppúgy kép, mint az újságok vagy filmek képkivágásai. A képaktus elmélete azt vizsgálja, hogy milyen erő teszi a képet alkalmassá arra, hogy a rejtettségből külső hatásba (érzésbe, gondolkodásba, cselekvésbe) forduljon át. A képek közvetlen erejét a könyv számos példával igazolja: a beszélő szobroktól a szignatúrát tartalmazó festményeken át az élőképek színházi és filmes gyakorlatáig, az átlelkesített automatákig és a biofaktikus organikáig. Valamint látunk példákat a kép és test felcserélésére, a szubsztitúció különböző társadalmi formáira, ahogy külön fejezet foglalkozik a képek tekintetével, a pillantások kiazmusával is. Mindezek a képek életét alkotó energeiát tanúsítják.
Bredakamp számára az egyik legfontosabb hivatkozási alap Aby Warburg művészetelmélete, mely szerint a képalkotás voltaképpeni célja a félelem legyőzése. A warburgi pátoszformulákban (melyeket a befejezetlen és befejezhetetlen Mnémoszüné Atlasz tablói gyűjtenek össze) a pátosz a megrendült lélek pillanatnyi, felfokozott testi reakciója. Habár a művészet történetében a pátoszformulák újra és újra visszatérnek, de időközben átalakulnak, új formát öltenek, sohasem rögzülnek. Szintén lényeges, hogy Warburg tablóin egy Raffaello-freskó ugyanolyan jelentőséggel bír, mint egy újságkivágás, amennyiben a pátoszformulák energeiája mutatkozik meg benne, vagyis a képek eleven élete.
A Képaktus egy Leonardo-idézettel indul és egy Alberti-emblémával zárul: a „szárnyas szemmel”. Ez a látni és tapintani egyaránt képes szem kiszakad az emberi testből, így egyszerre mutatja a szem hatalmát és rettenetét. A szárnyas szem olyan, akár egy érző és megfigyelő seb. Bredekamp szerint ez az ábrázolás „példaértékűen illusztrálja a saját aktivitást felmutató mesterséges tárgyak magától lebegő, a világot sokoldalúan feltáró, ugyanakkor szorongással teli tekintetének lényegét”.
