Jevgenyij Vodolazkin: A Sziget krónikája
2026. január 13., kedd
Forrás: szeged.hu
Azt hiszem, már idehaza sem kell nagyon bemutatni az ukrán–orosz származású Jevgenyij Vodolazkint, aki néhány évvel ezelőtt óriási közönségsikert aratott az anakronisztikus elemek egész hadát felvonultató (ál)történelmi regényével, a Laurosszal. Ebben a műben nem kellett meglepődni például azon, ha egy középkori szerzetes egymás után több életet is leél, vagy egy erdei séta során PET-palackok szőnyegén gázol át.
Legújabb magyarul megjelent műve, az A Sziget krónikája pontosan ugyanezt a nézőpontot folytatja, hiszen zavarba ejtő módon keveredik benne a régmúlt és a jelen, a valóság és a képzelet. Ez a bő négyszáz oldalas mű ugyanis egy meglepően sok elemből felépülő alkotás, amely egyrészt tartalmazza a címadó darabot, egy Sziget nevű ország sok százéves krónikáját (mégpedig bizánci stílusban), az ezeket kommentáló, szintén sok százéves uralkodó pár (Parfenij és Kszenyina) megjegyzéseit, a krónikából kimaradt szövegeket, valamint egy filmforgatás történetét, amely a közel 350 éves uralkodók segítségével akarja vászonra vinni az egykori eseményeket (természetesen egy olyan változatban, amely illeszkedik a XXI. századi nézők felfogásához).
Bonyolultnak hangzik? Lehetséges, de ezek az egymástól sokszor igen távol lévő elemek szépen egymáshoz idomulnak az eleinte igen sodró lendületű szövegben. Már maga a Sziget története is a kettősség terepe, ugyanis egyszerre vonatkoztatható az orosz történelemre (a szereplők nevei oroszok, illetve az események nagy része is megfeleltethető a valóságnak), de ugyanakkor a lehető legáltalánosabb is: nem elég, hogy az ország neve mindössze annyi, hogy Sziget, de a helynevek is mindössze olyan egyszerű földrajzi nevek, mint Folyó, Hegy, Tenger, Erdő stb. A történet fonalát a kereszténység felvételénél kezdjük, ami természetesen azzal is járt, hogy megjelent az írásbeliség, így az egymást váltó szerzetesek elkezdhették írni ezt a rendhagyó krónikát. Az első kétszáz oldal az egymással folyamatosan háborúzó fejedelmek korszaka, amelynek csúcspontja (talán) a középkor vége felé Parfenij és Kszenyina hatalomra jutása, akik elhozzák a nép számára a tökéletes keresztény békét. Azonban jönnek a nagy Eszmék (nem nehéz megfeleltetni őket a kommunizmusnak, kapitalizmusnak vagy éppen a liberalizmusnak), hogy aztán mindent romba döntsenek.
„Az Úr segítségként és büntetésként is adta a vizet nekünk, a Sziget lakóinak. Ősidők óta vitte a kereskedelmi hajóinkat a lakott világ távoli zugaiba, egészen addig a vonalig, amely elválasztja a tengert az égboltozattól. De a lelki kiüresedésünk idején rémisztő magasságokba emelkedett a víz, elöntötte a földeket, az emberek meg belefulladtak. Ezt mondták a nagyapáink. Az ember csak elborzadhat attól, hogy milyen mélyre süllyedtünk Noé korában, ha az egész világot elöntötte a víz.”
Mint már utaltam is rá, a szöveg eleje igazán magával ragadó, de ahogy fogynak az oldalak, egyre inkább nyilvánvalóvá válnak a kötet hibái. Példának okáért hiába az orosz történelmi utalások, maga a Sziget és annak minden tartozéka egyre inkább súlytalan lesz, hiszen sem a lakói, sem a társadalom, sem a kultúra nem kap semmiféle kézzelfogható köntöst, minden megmarad egyféle elvont, már-már papírmasé szinten. De ugyanígy nem mélyülnek el a fejedelmek személyiségei sem, és a szerző semmit sem kezd azzal, hogy ez a két bibliai életkorú ember miként is látja a világot. Ráadásul a kötet történelemszemlélete is túlontúl egyszerű, hiszen azt sugallja, hogy a legtökéletesebb emberi létállapot a kereszténység, amelyet gyakorlatilag bármiféle ok nélkül söpörnek el a modern eszmék.
De ettől függetlenül sem tartom rossz regénynek Vodolazkin alkotását, hiszen a meglévő hiányosságai ellenére is egy olyan újszerű nézőpontból íródott, amely miatt sokaknak érdekes olvasmány lehet. Nekik ajánlom.
