Káli István: Túlhevült a pokol tüze

„ Új könyve alapján nyugodtan kijelenthetem, Káli István hosszú évek óta egyfajta vállalt feladatot teljesít. Nem hiszem, hogy ő ezt így valaha kinyilatkozta volna, de a könyveiből én így látom. Igaz, önéletrajzi fogantatásúak is ezek a kötetek, akár elismeri István, akár nem. Abban a bizonyos mérnököcskében, aki főhőse, illetve narrátora ezeknek a novelláknak, felismerem azt a Káli Istvánt, aki egykor a marosvásárhelyi téglagyárban, majd ezeknek a novelláknak a történési idején már az akkori helyiipari vállalatnál dolgozott. Ott volt nem „kis mérnököcske”, ahogy az író öniróniával megnevezi, hanem egy nagyon is felelős mérnök. A „vállalt feladat” pedig az, aminek a teljesítésére nagy szükségünk van. Nekem ugyanis már hosszú ideje hiányérzetem az, hogy meglehetősen kesztyűs kézzel nyúlunk hozzá az 1989 előtti korhoz. Az úgynevezett rendszerváltás előtti időszakhoz. Nem olyan értelemben, hogy ne tudnánk könyörtelennek lenni, amikor titkosszolgálati dossziékról vagy hasonló ügyekről van szó, és helyes is, ha ebben könyörtelenek vagyunk, hanem úgy értve, hogy általában nem nyúltunk annak a rendszernek a mélyére. Nyilván arra gondolok, hogy többek közt az irodalomnak is tiszte lett volna, hogy fölmutassa azt a rendszert a maga igazi valójában. [...]
Nagy István jó író volt annak idején, de amivel magasra emelték (A legmagasabb hőfokon), a szocialista realizmus mintapéldája. Az ilyen műveket mi még az iskolában is megkaptuk, többek közt Sadoveanu Mitrea Cocorját is. A jelek szerint valami gond a hővel, túlhevüléssel van. Káli István mostani könyve, a  Túlhevült a pokol tüze szintén a hővel foglalkozik, de a Nagy István-féle „hőjelenség” fonákjával. Volt egy olyan novelláskötete is, aminek a címe: Ki gyújtott a katlan alá? Ráadásul a pokollal is problémái vannak. Áll az ördög, s csodálkozik. Meg a csodával szemben sem közömbös. Mert bizony, csoda volt a Bizony, csoda!, a Bethlen Anikó grófnővel folytatott beszélgetésének könyve. Szóval mindez együtt egy programnak tűnik, akkor is, ha az író ezt esetleg magának sem fogalmazta meg így. Megismétlem tehát, én úgy hiszem, hogy ez egy program. Önéletrajzi vétetéssel fölmutatni azt a kort, és ezen belül Marosvásárhelyt. Ez nagyon fontos. Ezek marosvásárhelyi novellák. Nem marosvásárhelyieknek íródtak, mindenkihez szólnak, de vásárhelyi témák, marosvásárhelyi írások egytől egyig. Ahogy a korábbiak is, mint az egészen kiemelkedő regény, A szemfényvesztett, meg a Klastrom utca kettő, a szóban forgó sorozat darabjai, amelyek már a rendszerváltás után születtek, és mind arról szólnak, hogy mi történt velünk, hogyan történt. Ott van az a kérdés is, hogy a mai Marosvásárhely még az-e, amit fiatalon a magunkénak tudtunk, és olyan-e, amilyennek megismertük. Szerintem sajnos nem az. De ott van az a kérdés is, hogy mindannyiunk számára visszanyerhető-e ez az egykor még egy nagyon rossz rendszerben is teljes életet élő város. Nem akarom az új kötetben olvasható novellákat külön szálazni, a lényeg, hogy ez egy időrendi novellafüzér, az előzőek folytatása, és nagyon izgalmas, hogy egy Marosvásárhelyen belül is mikroközegben, egy 2400 embert foglalkoztató helyiipari vállalatban történik minden. Felismerhető vagy éppen megnevezett személyek is vannak a kötetben. A novellafüzér ilyen szempontból kulcsregénynek is tekinthető. Találkozunk általunk is ismert nevekkel, városi, megyei funkcionáriusokkal, pártaktivistákkal, egyesek saját nevükkel szerepnek ezekben a novellákban. A nyolcvanas évek történetei jelennek meg benne, az abban a korban lealkonyuló várossal. Az utolsó előtti novella a rendszerváltó vagy forradalmi, netán népfelkelő, államcsíny-december napjaiban játszódik, az utolsó pedig rá néhány hétre, és azt mutatja föl, hogy bizonyos dolgok megoldódtak, de az alapvető viszonyok változatlanok, folytatódnak, beleértve azt az állandó gondját is a mesélőnek, a mérnököcskének, hogy itt etnikumok élnek egymás mellett, és hogyan lehet ezt a viszonyt normalizálni, hogyan lehetne tényleg egyenlővé tenni az ittenieket.” (Markó Béla)

Forrás: www.e-nepujsag.ro