Markó Béla: Autóbusz Kufsteinba
2025. április 29., kedd
Aligha gondolható, hogy a markói életművet részletesen ismerőknek újat mondok, mégis megteszem, főként azokért, akik esetleg kívül esnek az említett körön; a jelentős léptékű és jelentőségű oevre-ben a 2018-as, Bocsáss meg, Ginsberg című kötet fontos fordulópont; következményei, a költői perspektívaváltás, az első és akár felületes pillantásra is tetten érhető, korábban többségében szonettekbe és haikukba foglalt szöveg zárt formájával kötött szerződést felmondó, a jambusok ritmusában lélegző szabadvers irányába tett határozott és konzekvens lépések új korszakot nyitottak a markói pályán.
Az alaktanilag egy még olyha felületes olvasónak is szembetűnő elmozdulás elkerülhetetlenül újrarendezte a lírai világrendet; a metaforák, a hasonlatok tágasabb térben nyerik el erejüket, a hangsúlyok zeneileg vett ütemmintázata megváltozik, a vers ideje (!) kitágul.
Hamvas Béla esszéje jut eszünkbe, a Kései művek melankóliája. Ugyan kényelmesebb volna afféle összegző versekként megjelölni Markó mostani pályaszakaszát, ellenben értelmezésünknek túlságosan általános keretet szabnánk. A poézishoz poézissel közeledünk inkább; Hamvast idézzük tehát: „Az öregkori táj csaknem üres tér, kevés fa, éppen csakhogy kiemelkedő halom, gyér árnyék és fájdalmasan mély távlat. Szegényes, egyszerű, sima, szenzációtlan és festőietlen. Semmi rejtett hatás. Semmi színpadi. De ezen az üres, csaknem sivár, gyér és hatástalan helyen a levegő illata és anyaga egészen más, s aki ideér, az önkénytelenül halkan beszél.”
Markó Béla legutóbbi kötete ebbe a térbe hív ismét.
Az Autóbusz Kufsteinbe nem csupán a fent megemlegetett jellegzetességeket viszi tovább, hanem témái csakúgy visszaköszönnek a korábbi könyvekből. Vagyis: a kockázat is benne lappang; a rizikó, meddig lehetséges építkezni ebben a költőileg megkomponált világban; az eszköztelenség emelkedettsége, amelynek hiteléért a takarékos motívumhasználat kezeskedik, hányféle variánsban tartogat további ihlető energiákat.
Különös tekintettel arra, hogy Markó igen szapora léptű szerző; az iram, amit diktál, nem meríti-e ki költészetének erejét, költészetének anyagszerkezetét nem ritkítja-e meg.
Miként Owermaier Olivér a Tiszatáj online-ban a A haza milyent elemezve élére állította a dilemmát: „Ezek a – talán csak az előző munkák tükrében feltűnő – melléfogások azt a baljós sejtelmet keltik a későbbiekre nézve, hogy Markó egykori automatizált, grandiózus és monolitikus terjedelme miatt kissé egyhangúvá váló „szonettgépezetét” most egyfajta szintén mechanikusan termelő „szabadversgépezet” válthatja fel”.
Jóllehet, amire a fenti kritikus utal és amit észrevesz a A haza milyen című könyvben, e sorok íróját kevésbé gondoltatták meg, az olvasás közben nem tapasztalt a szövegegészre nézve efféle elakadásokat, azt Markónak, a korábbiak monumentális és halk szavú monumentalitásához méltónak tartotta, ezúttal nem tagadhatja, hogy az Autóbusz Kufsteinba esetében, ha arra nem is jut, hogy valamiféle szabadvesgépezet szabadulna el, nem véli, hogy automatizmusok vennék át a költői invenció szerepét, ellenben Markó mostani művében a kifáradás jelei valóban tapasztalhatók.
Egy verseskötet értelmezésekor a kritikus jóval árnyalatlanabbul kénytelen érveit alátámasztani; a verseskötet, mégolyha szerkesztett, ciklusokra tagolt, stb, több (!) alkotás. Azokra a sajátosságaira hívható fel ekképp a figyelem, amelyek mintegy ismétlődően szembetűnőek.
Az Autóbuszban a leginkább erőteljes szövegek azok, amelyek, mint korábbi könyveiben is, kvázi-történeteket mondanak el, például a romániai forradalom idejéből (Ceruzacsonk). Az anekdota a szabadvers lüktető idejében megemelkedik, elveszti társalgási körvonalait, a végszóra, a poénra kihegyezett, élőbeszédre hagyatkozó hatását, és lírai, formailag akképp megmunkált hajlékra nyer. Aztán ide sorolhatók a kortársi valóság látszólag „megszelidíthetetlen”, vulgo: poétizálhatatlan világából meghívott tárgyaknak a megszólítása, metaforizálása, például egy okostelefoné, egy tableté. (Tavaszi ablak) Hasonlóképp gazdagítják ezt a vonulatot a történelemmel párbeszédet kezdeményezőek, például a címadó vers (Autóbusz Kufsteinba), vagy a gyerekkor forrásvidékéhez változatlan érzékenységgel, a nosztalgiát kioltó finom gesztusokkal ellensúlyozó szövegei. (Üres csupor)
Titkuk, amennyiben hozzájuk közel férkőzni lehetséges, a konkrét szituáció körvonalai között végzett költői művelet, amely egyszerre tágítja és szűkíti a téma határait; a leírás és a reflexió finom arányokban tartja mozgásban a verset. Markó ezt nagyon tudja, ezért ragadta magával az olvasói tekintetet, a fantáziát és a gondolkodást a Bocsáss meg, Ginsberggel induló periódus.
A mostani kötetben azonban mintha felülkerekedtek volna a fogalmi dimenziók, a költői észjárás gyakran alulmarad az értelmiségivel szemben.
Mondhatnánk, hogy az úgynevezett gondolati líra felé billen Markó új könyve, viszont a feltételezés legfeljebb leíró jelleggel igaz. Elbillen ugyan, de ereje mérséklődik. Ne menjünk messzire, lapozzunk rá az indító versre: Mai magyar.
Ahogyan képi világa, a jól ismert kert-motívum, a madarak, szintén és gyakran a magánmitológia díszleteivé vékonyodnak (Megfelelő idő), szemben a korábbi költemények fékezetten elégikus, mi több, a bukolikát iróniával felkavaró, a formát újjá avató, sztoikusra hangolt frissességével.
Hogy mi jön az Autóbusz Kufsteinba után, még nem tudható. Egy költői korszak zárlata vagy álzárlata ez a kötet? Kiderül talán hamarosan, de sürgős választ nem várunk …. Úgy véltjük, az olvasónak és a költőnek most időre van szüksége.
Forrás: litera.hu
