Martin Luther: A 147. zsoltár magyarázata
2025. szeptember 30., kedd
Forrás: www.magyarkurir.hu
Luther Mártonnak ez a zsoltármagyarázata most jelenik meg először magyarul. A fordítás Szaszákné Sebők Viola munkája. Könyvecskéjét a reformátor Hans Lösernek, „jóindulatú” gazdájának és barátjának ajánlotta.
Luther Márton elemzésében megállapítja: a 147. zsoltár elsősorban dicsőítés és hálaadás Isten jótéteményeiért, egy olyan jó évért, mint amilyen az 1531-es esztendő volt, amikor az Úr békét és bőséges termést adott a földre, hogy az ember eledelhez jusson és uralkodhasson. Még sincs senki, aki tudná, hogy mindezt Istennek köszönhetjük, hanem kapzsi módon, másokra való tekintet nélkül élnek az emberek a kapott javakkal. „Sőt az evangélium és Isten minden dicsőségének üldözésére és eltiprására használják őket. Látható, hogy a világ a végső kárhozatot keresi, és meg is fogja találni, még mielőtt felocsúdna.” A zsoltármagyarázó rámutat arra, hogy jótéteményeiért Isten nem követel sem nagy áldozatot, sem „pompás és drága” kincseket. A legegyszerűbb tettet kéri: dicséretet és hálát, amelyek nem kerülnek fáradságba és erőfeszítésbe. Hiszen mi sem könnyebb, mint azt mondani: „Dicsőség neked, irgalmas Istenem! Köszönöm neked adományaidat és ajándékaidat.”
Luther tényként állapítja meg, hogy vannak, akik oly módon kísértik meg az Urat, hogy semmit sem akarnak tenni, és azt gondolják: Istennek meg kell adnia és tennie, amit kérnek tőle munka és szorgalom nélkül mindazok, akikre illik a mondás: várják, hogy a sült galamb a szájukba repüljön. Isten azonban „nem lusta naplopókat akar, hanem hogy hűségesen és szorgalmasan dolgozzunk, ki-ki a saját foglalkozása és tisztessége szerint”. Így kívánja áldását és a sikert hozzáadni a munkánkhoz. Luther Márton ezt az önhitteknek is mondja, akik azt gondolják, hogy munkájuk és szorgalmuk, ügyességük és elmésségük által érkeznek az áldások, maguk szerzik meg őket, Istenre pedig nincs gondjuk. Ám a helyes középút a következő: „ne legyünk lusták és naplopók, ne hagyatkozzunk a saját munkánkra és tetteinkre, hanem dolgozzunk és cselekedjünk, és várjunk mégis mindent egyedül Istentől”. Ez azt jelenti: mindennek az Istenhez való hűségben és bizalomban kell megtörténnie, és ha az ember látja, hogy olykor a lustákra vagy az elbizakodottakra is rámosolyog a szerencse, nem fog bosszankodni emiatt. „Mert az nem lesz tartós, és nem öröklődik, végül pedig elenyészik, ahogyan sokszor látunk erre példát: hamar elenyésztek a nagy birodalmak, és még ma is naponta pusztulnak.”
Luther Márton a zsoltárossal együtt arra buzdít bennünket, hogy ismerjük fel az Úr áldásait, adjunk hálát értük, még a legapróbb, a leghétköznapibb dolgokért is, de természetesen a legnagyobbért is, amelyhez képest minden más értéktelen kacat: „hogy önmagát és az ő Igéjét ajándékozta nekünk”. Fejtegetéseinek végső összegzése: „Ha Isten velünk, ki ellenünk?” (Rom 8,31).
A könyv szerkesztője, Lente István szerint „Olyan igazságok ezek, melyek kikopni látszanak az életünkből. Mintha a reformáció után ötszáz évvel Európa úgy jutott volna túl ezeken a gondolatokon, hogy talán soha nem is tette igazán magáévá őket. Józannak és racionálisnak mutatkozunk, amikor hálásak és lelkesek lehetnénk, és hamis ideológiák vezette rajongóknak, amikor józannak és megfontoltnak kellene lennünk.”
